2018. augusztus 25., szombat

Stephen King: A ​hosszú menetelés


Jelenleg úgy érzem, magam, mintha egy mély, sötét kút fölé hajolva egyesével kellene kihorgásznom a szavakat. Mindössze néhány perce fejeztem be a regényt, és muszáj kiírnom magamból az élményt. Mielőtt azonban ezt megtenném, egy tanulsággal szeretném kezdeni. Ugyanis megint bebizonyosodott, hogy ha nekem valamit el kell olvasnom, akkor időről időre visszatér az életembe: addig nyaggat, amíg nem figyelek rá. Így volt ez A hosszú meneteléssel is.

Először nem akartam őt. Régen olvastam egy kritikát, hogy ez a történet nem szól másról, csak a szereplők meneteléséről, nem történik benne semmi izgalmas, végtelenül unalmas egy iromány. Én meg elhittem. Így kezdődött a kettőnk története. Egy hazugsággal.

Persze ő nem hagyta annyiban a dolgot. Újra visszatért az életembe, és azt üvöltözte: Olvass már el! Végül megtörtént. Hallgattam a szirénhangra, és elolvastam. Basszus... hiba lett volna, ha nem teszem...

Fülszöveg:

"Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség kínálkozik: a minden évben megrendezett Hosszú Menetelés, amelyet országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld per órás átlagsebességgel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a lemaradókat ott helyben katonák végzik ki. 

Stephen King korai, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalához hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be."

Még valami, mielőtt belefogok a mű ismertetésébe. Ez a regény nem való mindenkinek. Stephen King egyébként is egy megosztó író, ez a regénye meg aztán úgy választja szét a rajongói tábort, mint Mózes a Vörös-tengert. Az, hogy én hova tartozom, egyértelmű: az imádók közé. Ezért, kérlek, bocsáss meg, ha nem lesz teljesen objektív az ismertető. Lehet, hogy néha elragadtatom majd magam, úgyhogy előre is elnézést kérek.

No, lássuk!

"Ezek tényleg állatok. De mitől vagy olyan kurvára biztos benne, hogy ettől mi emberek leszünk?"

Adott 100 tizenéves fiú, akiknek egyetlen cél lebeg a szemük előtt: túlélni. Vagy mégsem...? Mi visz rá egy fiatal férfit arra, hogy elinduljon egy olyan menetelésen, ahol az esély a túlélésre 1 a 100-hoz? Belegondoltak vajon, hogy a hosszú országút végén a halál várja őket? Nem. Valószínűleg nem.

Persze a jutalom kecsegtető, de mire megy vele az ember, ha minden ereje odavész, ha a teste már csak egy üres porhüvely, amelynek már csak a halál udvarol? Mert bizony a menetelés még a győztest sem kíméli. Ha van egyáltalán győztes...

Valójában a történet tényleg csak arról szól, hogy a szereplők menetelnek. Mármint egy olyan szemnek, amely nem látja a fától az erdőt. Mert a menetelés csak egy eszköz arra, hogy az író kifejezzen valamit. 

Azt kérdezed, mi az? Hát azt nem fogom elárulni! Egy-egy történet mindenkinek mást jelent: mindenki más metaforákat, más tanulságot, más jelentést lát bele. Hogy én mit láttam?

Azt, hogy még egy olyan "versenyen" is létezik a bajtársiasság, ahol csak egy ember maradhat életben. Mert ezek a fiúk (legalábbis egy részük) tényleg figyeltek és vigyáztak egymásra. Sírtak, amikor egy barátjuk elhunyt, noha mindössze 2-3-4 napja ismerték egymást. Mégis azok voltak: barátok.
" Ne!  ordította ismét Garraty.  Engem! Engem! Lőjetek le engem!"
Ez a regény megviseli az embert. Néha nevettem, néha viszont úgy sírtam, mint egy taknyos kisgyerek. Elképesztő volt ennyi érzelemmel szembesülni, ennyi szörnyűséget átélni a szereplőkkel, mégis... megannyi pozitív gondolat és érzés szállt fel a sorok közül, mint a tejfehér, reggeli köd.

Ha gondolkodsz, ha figyelsz, ha tényleg megérted a könyv lényegét, akkor sosem fogsz úgy beszélni róla, hogy "csak a menetelésről szól". Mert nem. Nem "csak" arról szól.

Fordulatos? Nem. Pattognak benne az izgalmak, mint csatatéren a puskagolyók? Nem. Ennek ellenére mégis képes rabul ejteni, ha nyitva tartod a szemed. Tényleg nyitva. Meglátod a fiúk elszántságát és gyengeségét; hogy mennyire igazságtalan a világ; mennyi akarat rejlik egy emberben, aki még akkor is tovább sétál, ha már cipő sincs a lábán, az egykor élettel teli tekintete pedig inkább hasonlít egy törött üvegre.

Meglátod az őrületet, ahogy belefészkeli magát a menetelők agyába, és lárvaként elszaporodik a józan ész morzsáin. Hogy minden az elmén múlik, az összpontosításon és a józan gondolatokon. Hogy a halál minden pillanatban a nyomunkban lépked, és csak idő kérdése, míg letapossa a sarkunk.

"… ne merészelj bármit kívánni, és ne számíts semmire. Az ajtók bezáródnak. Egymás után záródnak be."

Ám, mint mondtam, számos jó pillanata is volt a történetnek. Imádtam azt a jelenetet, amikor a srácok szétosztanak egymás között néhány szelet dinnyét. Volt, akinek csak egy falat jutott, de akkor is jutott. Mert valahol legbelül még akkor is törődtek a másikkal, amikor az utolsó néhány menetelő esküt tett: nem fognak többé egymáson segíteni.

Ez a regény szétszedi az érzelmeid, rongyosra pengeti a lelked húrjait, viszont érdemes elolvasni. Pont olyan elgondolkodtató, érzelmes, kegyetlen, mégis szeretetteljes, mint A halálsoron. Mert tényleg az: szeretetteljes. Te képes vagy ezt meglátni?

"Ha az emberek mindig csak estig gondolkodnának, sokkal boldogabbak lennének."

Ez a te könyved, ha:

  •  szereted az elgondolkodtató, mögöttes tartalmú történeteket
  • egyébként is Stephen King-rajongó vagy, mert ez a legzseniálisabb munkái között szerepel
  • bírod a drámát
  • használod az agyad olvasás közben
  • szereted, hogy egy regény megbotránkoztat
  • élvezed az érzelmi utazást

Tanácsok íróknak, avagy mit tanulhatsz ebből a regényből:

Tudom, tudom. King letett már annyit az asztalra, hogy arról írjon, amiről ő akar. Én mégis azt mondom, hogy nem feltétlenül kell olyannak lennünk, mint mások.

Ennek a történetnek a végén el kellett gondolkodnom azon, mit is jelenthet a lezárás. Elolvastam kétszer-háromszor, beszélgetést kezdeményeztem róla, erősen agyaltam, és végül átjött  noha egy kis segítséggel. És amikor átjött, a hideg is végigfutott rajtam.

Ezzel szemben itthon nagyon sokszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy ha az író nem tár fel mindent az olvasó előtt, ha neki egy kicsit is gondolkodnia kell, akkor szarnak könyveli el a regényt.  Főleg, ha magyar írta. És ez gáz.

Tudom, minden nagyon összetett, semmi sem egyszerű, és kezdőként muszáj kompromisszumokat kötnünk, mégis... több ilyen regény kellene, és kevesebb szürkeötvenárnyalata. És szerintem mi, magyarok is képesek lennénk rá.

Szerintem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése