2018. június 12., kedd

Színház a világ – Novella


Még mindig hallom, ahogy Petra a telefon túloldalán a fülembe visítja: olyan szerencsétlen vagy, Gerda! Miért pont a színészmesterség tanárodba kellett belezúgnod? 

Talán azért, mert a dramaturgiatanárom elmúlt hatvan és nő? – futott át az agyamon, de ezt akkor mégsem mondhattam ki; nem voltam abban a helyzetben, hogy viccelődjek. Helyette inkább tovább hallgattam a kioktatást. Mikor a végére ért elköszöntem, és bontottam a vonalat. Semmi szükségem nem volt arra, hogy még valaki az orrom alá dörgölje, milyen nyomorult szituációba kerültem. 

Mindennek már egy hete. Azóta túl vagyok életem egyik legborzalmasabb utazásán, amire anyám fizetett be az utolsó pillanatokban, gondolván, jót tesz majd nekem, miután olyan szótlan lettem az utóbbi napokban. 

Természetesen neki egy szót sem szóltam a szerelmi életem alakulásáról, vagy éppen katasztrófájáról. Így megköszöntem az utat, és lelkesen vártam az indulást. Bár erre nem készültem fel...

Végtelennek tűnő buszút. 
Tizenöt nyugdíjas. 
Az egyik a nagynéném, aki imád beszélni. Sokat beszélni.

És most itt ülök a görög tengerparton, és nem csinálok mást másfél napja, csak öntöm magamba a kókuszos koktélt. Próbálom elhessegetni a gondolatot és a tényt, ami üldöz, és azt mondogatom gondolatban: csak nyaralok, és a pihenés jár nekem. De tudom, hogy hazudok magamnak, ugyanis a fájó igazság az, hogy beleszerettem a tanáromba. A húsz évvel idősebb tanáromba. A nős tanáromba. És mindezt igen szerencsétlen és félreérthetetlen módon a tudtára is adtam az év végi vizsgaelőadáson. Azóta pedig menekülök. Tőle. Magamtól. 

Mihelyst felbukkan az agyam valamelyik szegletében az emlék, és a hogyan tovább kérdése, rögtön másfelé irányítom a gondolataimat. Nem vagyok még felkészülve arra, hogy szembenézzek a következményekkel. Azt se tudom, egyáltalán szembe akarok-e nézni velük valaha. És ami a leginkább aggaszt, hogy fogalmam sincs, mit kellene most tennem. Miért nincs ilyen cikk a magazinokban: Hogyan nézzünk a tanárunk szemébe, ha leégettük magunkat előtte, mert beleszerettünk? Talán valaki nálam okosabb tudná a választ. De Petrán kívül senkinek nem meséltem el. Bár utólag azt érzem, neki is hiba volt.

Ahogy a fehér homok a lábujjaim közé furakszik, és elnézem a valószerűtlenül kék vizet, mintha valami válaszra várnék. Talán előjön a habok közül Poszeidón, és rámutat a hatalmas szigonyával a helyes útra?

Kétlem.

A gyáva agyam azt szajkózza, hagyjam az egészet a csudába, és kerüljem, amennyire csak lehet. Talán jelentkeznem kellene egy másik színiiskolába. Vagy fordítsak hátat a színészetnek? Úgyis mindig ez jutna majd eszembe. Jobb, ha inkább felhagyok az egésszel, és megpróbálok egy normális állás után nézni. Biztos akad nekem is valami. Lehet, itt kellene maradnom. Ezt a kókuszos koktélt tuti el tudnám készíteni, a többit meg majd megtanulom. És a színem is egész évben szép lenne, nem ilyen rémisztően hóka, mint most. 

Egyébként is, az iskolában már biztos mindenki tudja, hogy mi történt. Még az is, aki nem volt ott, elvégre a pletyka gyorsan száll, a szaftos meg még inkább. Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha itt maradok. Majd dolgozom takarítóként, aztán ha elég pénzem lesz, veszek egy régi épületet, és szállodát csinálok belőle, mint Meryl Streep a Mamma miában. 

Jó lesz – hitegetem magam.

De akkor meg miért érzem azt, hogy nem ez az én utam? Különben is: Meryl alatt is majdnem szétesett a ház, és az én segítségemre biztosan nem jön senki, pláne nem Pierce Brosnan.

Az eszem folyamatosan a következő forgatókönyveket írja; már legalább a D-változatnál járok, de még egyik sem volt az igazi. Annyit tudok csak, hogy nem megyek vissza, nem leszek színésznő – mondogatom magamnak. A szívem azonban ebbe a megoldásba nem nyugszik bele.

Kislánykorom óta erről a pályáról álmodtam. Semmi mást nem tudok elképzelni magamnak, nem hagyhatom, hogy egy kis baklövés letérítsen az útról. De vajon mekkora baklövésnek számít ez? Nem érdekel az sem, hogyha emiatt cikiznek majd, úgy veszem, mint egy tapasztalatot, amiből a színpadon építkezhetek. Eltöltök itt másfél hetet, lebarnulok, rendelek még egy kanna koktélt, bejárom a szigetet, és visszatérek Pestre, hogy színésznő legyek.

– Igen, ezt fogom tenni! – ugrok fel nagy lendülettel a parton, és miután észreveszem, hogy hol is vagyok, meghunyászkodva visszaülök a homokba. A körülöttem lévő emberek fele rám se néz, a másik fele pedig elképedve bámul, de hadd tegyék! Most döntöttem el, hogy mindig kiállok magamért, és véghezviszem, amit elterveztem. Erős leszek, céltudatos, és könnyedén veszem az akadályokat. Elvégre az élet nem mindig egy görög dráma.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése