2018. március 19., hétfő

Elkészült az első kéziratod? Ezekre figyelj!


Elkészült az első kéziratod, és úgy érzed, hogy most már elégedetten hátradőlhetsz? Ne tedd! Noha a szerkesztő a nyers változatot is ki tudja pofozni, te mindig törekedj a legjobbra! Inkább olvasd át többször, javítsd, amíg jónak nem érzed, és csak utána bízd a szerkesztő gondjaira. 

A téma körüljárásában Barna Hajnalka, szerkesztő, a Kavargó Rózsaszirmok sorozat írónője volt a segítségemre; arról beszélgettünk, hogy milyen formában kellene eljuttatni a kéziratot a szerkesztőnek, és mik a leggyakoribb hibák, amelyeket az írók elkövetnek.

Mi a teendő, ha elkészült a kézirat? 

Nos, bevált receptet csak a saját magamét tudom mondani. Én személy szerint úgy szoktam csinálni, hogy amint végeztem vele, félreteszem, és hagyom egy kicsit ülepedni. Egyrészt azért, hogy „ismeretlenebb” legyen a szöveg, amikor újra nekiülök, és elkezdem javítani (így könnyebb kiszúrni a hibákat), másrészt azért, hogy hagyjam érlelődni a történetet.

Például a Rózsaszirmok sorozatomnak a harmadik része január környékén készült el (a második leirat), és egészen mostanáig nem nyúltam hozzá. Nem olvastam, nem írtam, nem javítottam, még csak meg sem nyitottam. Aztán pont a második részt olvastam a hétvégén (néha magamat esik a legjobban olvasni), amikor egy hatalmas giga-mega atomrobbanás következett be az agyamban, és összeállt a teljes sztori, a negyedik résszel bezárólag. Ez természetesen azt jelenti, hogy bele kell nyúlni a harmadik kötet történetfolyamába.

Egyébként nekem nagyon sokszor szokott olyan lenni, hogy „pihenő időszak” alatt jönnek az ötletek, úgyhogy én mindig félreteszem a kéziratot több-kevesebb időre, mire megkapná a végleges formáját.

Hogyan küldjék el az írók a kéziratot a szerkesztőnek?

Úgy, hogy hozzák ki magukból a maximumot. Arra nem lehet alapozni, hogy majd a szerkesztő úgyis kipofozza, az írónak pedig semmi egyéb dolga nincs azon kívül, hogy hanyagul vagy kevésbé hanyagul lekaparja, ami éppen kipattant a fejéből. Tény, hogy a szerkesztő sokat tud segíteni, de – véleményem szerint – mindig arra kell törekedni, és úgy kell kiadni a kezünkből további munkálatokra a kéziratot, hogy az utómunka nélkül is megállja a helyét.

Mik a leggyakoribb logikai bakik, amiket az amatőr írók elkövetnek?

Története és írója válogatja. Ami nagyon szembetűnő szokott lenni, és éppen ezért már tudatosan figyelek rá, ha valakinek a kéziratával dolgozom, hogy az író ne ragadjon bele a magyar valóságba. Értem ez alatt, hogy ha valaki külföldön játszódó történetet ír, akkor el kell mélyednie az adott ország szokásaiban, kultúrájában, jogszabályaiban stb. Nem írhatom le, hogy anyuka elvitte a hároméves kisfiát az óvodába, ha az adott országban történetesen nincs is óvoda, mert más rendszer szerint halad az oktatás. A legtöbben a hitelességen buknak meg, mert írni mindenki akar, de arra már nem veszik a fáradságot, hogy kutassanak is. Az, hogy valaki írja a regényét, a regényírási folyamat körülbelül 30-40%-át teszi ki; vagy talán még annyit sem. Szóval, lustábbaknak ajánlanám, hogy maradjanak hazai (ismert) berkeken, mert egy külföldön játszódó regény megírása teljes elmélyedést jelent egy másik ország hétköznapjaiban. (Amit egyébként én imádok, de írója válogatja).

Mik a leggyakoribb helyesírási hibák, amiket az amatőr írók elkövetnek?

Szerintem – de ez tényleg csak szerintem –, az egybe- és különírás. Rengetegszer találkozom kényszeres egybeírókkal, mivel élőszóban gyakorta vonunk össze egy-egy kifejezést, ami aztán az írott formában is visszaköszön. Aztán ott vannak azok is, akiknek feladják a leckét az igekötős igék. Halálom a „meg csinálom”, a „ki vettem” és társaik. Nagyon sokan nem ismerik a vesszőt, mint írásjelet, vagy talán félnek tőle, a fene se tudja. Így születnek a központozás nélküli szövegek, amiknél brutálisabb kínzást egy szerkesztőnek (netán olvasónak) sem kívánok. Íróknál egyébként igen ritkán találkozom markáns helyesírási hibákkal, de az is igaz, hogy mindenki hibázik; természetesen én is. A helyesírási szabályok egyébként is folyton változnak, úgyhogy lehetetlenségnek tartom, hogy valaki mindig mindennel képben legyen.

Hogyan kell megalkotni egy élethű karaktert?

Ez nagyon egyszerű kérdés. Adni kell neki időt, hogy megszülethessen. Már sokszor elmondtam, vagy éppen leírtam, hogy a karaktereink ugyanolyanok, mint a csecsemő, aki kibújt az édesanyjából. Belőled fakad ugyan, mégsem ismered. Mert egy jó írónál a karakter (minden karakter) önálló individuum. Ahhoz, hogy közösen tudjatok dolgozni, először meg kell ismerkednetek. Az ismerkedési folyamat pedig – akárcsak a hétköznapokban – nem egy és nem két hét alatt zajlik le. Én 2008-óta, azaz immár tíz éve (Jesszus!) ismerkedem a Rózsaszirmok szereplőivel, és néhanapján még mindig tudnak újat mutatni.

Hogy mit is jelent ez az ismerkedés? Lényegében azt, hogy nem esek neki a regényemnek, mint éhes gyermek a grízes laskának, hanem hagyok időt arra, hogy magaménak érezhessem a szereplőimet. Mind a mai napig minden egyes nap minimum egy-két, de általában több órát töltök el azzal, hogy egészen egyszerűen csak rajtuk gondolkodom; „érzem őket”, „hallom a hangjukat” (Oké, ez elég furán hangzik). Történeteket játszok el velük a fejemben, különböző helyzetekbe pakolom be őket, elképzelem őket milliónyi szituációban, sokszor még le is írom a kis történeteket. Ezek persze nem (vagy nem feltétlenül) lesznek majd benne a majdani műben, de hozzájárulnak ahhoz, hogy magaménak érezzem a karaktereket. Ha látom, hogy hogyan reagálnak a különböző szituációkra (mert sosem én döntök helyettük, sosem én irányítok), akkor egy idő után szépen kialakul a jellemük.

Írótársakkal sokat nevetünk például azon (és nem meglepő módon a sorozatot írókkal, akik már X évet eltöltöttek a karaktereikkel), hogy a kis aljas, sunyi karakterünk nem hajlandó azt tenni, amit mi kigondoltunk a számára. Mert már személyisége van, és nem hagyja magát. Szerintem itt van az a pont, amikor elválik egymástól az „amatőr író” és az „író”. Az amatőr író karaktereket alkot, az író hagyja a karaktereknek, hogy megszülethessenek. Egyébként, szerintem ez tanulhatatlan (mint úgy általában véve az írás). Valakiből vagy zsigerből fakad, vagy nem – akárcsak a tehetség, amit lehet ugyan fejleszteni, de a semmiből megtanulni lehetetlenség.

Ha csak egy tanácsot adhatnál az amatőr íróknak, mi lenne az?

Ezt is sokszor kérdezték már tőlem, és mindig ugyanaz volt a válasz: ne akarjanak azonnal regényt írni. Most nem kezdem el hosszasan ecsetelni az alkotás fázisait – ami nyilván mindenkinél más, és szerintem meg sem lehet tanulni –, de annyit azért megemlítenék, hogy a regényírás nem arról szól, hogy a kezembe vegyem a kész könyvemet. (Persze, az is fantasztikus érzés). A regényírásban maga az utazás a csodálatos, amíg a kézirat hosszú hónapok (az én esetemben például évek) során összeáll, mintha puzzle lenne, és végül kirajzolódik egy tökéletes kép.

Annyi kulisszatitkot egyébként elárulok, hogy sosem terveztem meg, mi lesz a vége, vagy éppenséggel a cselekménye a Rózsaszirmoknak. Úgy írtam, hogy fogalmam sem volt, mi fog kisülni az egészből. Írtam, mert szerettem; mert jó volt „velük” lenni. Aztán elkészült az első leirat (mármint a sorozaté), aztán az újraírások során jöttek az újabbnál újabb ötletek, mások a kukában landoltak, és még csak most értem el arra a pontra, hogy minden apró mellékszál a helyére kattant. Ha ugyan a helyére kattant. Ki tudja, mit hoz még a jövő? Szerintem a regényírás olyan, mint az élet: A sorsunk – akárcsak a karaktereink sorsa – nincs kőbe vésve, az mindig változhat, alakulhat. És ennek így is kell lennie.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése