2018. március 21., szerda

Baráth Viktória: Egy év Rómában – Exkluzív részlet


Baráth Viktória írónő az Első tánccal tört be a könyvpiacra, majd A főnök című romantikus és alvilági regényével szerzett igazán nagy sikert magának. Most pedig egy újabb könyv került ki a kezei közül, és a lendülete lankadatlan; már a következő művén dolgozik. De térjünk is vissza a harmadik regényre, hiszen az Egy év Rómában egy lenyűgöző kortárs történet, amely újragondolja a romantikus regények fogalmát.

FÜLSZÖVEG

"Két ​megtört szív. Két reményvesztett lélek. Egy közös cél: megtalálni a boldogságot. 

Leila Findley, a 33 éves írónő élete mélypontra kerül. A múltjában történt tragédiák hatására kialakult depresszióját alkohollal, gyógyszerekkel és egyéjszakás kalandokkal próbálja kezelni. Ezt azonban a kiadója nem nézi jól szemmel, így ultimátumot kap: vagy elutazik, hogy naplót írjon, amit végül könyvként kiadhatnak, vagy elveszíti a szerződését, az utolsó dolgot az életében, ami legalább egy kicsit boldoggá teszi. Nincs más választása, egy évre Rómába kell költöznie. 
Hogy könnyebben boldoguljon az idegen városban, segítséget kap Jonathan Raymond atya személyében. A férfi pontosan Leila ellentéte: mosolygós, jókedvű, életvidám, ezért az állandóan komor hangulatú lány eleinte elutasítóan bánik vele. Az atya pozitív hozzáállása azonban őt is megfertőzi. Szokatlan barátságuk egyre jobban elmélyül, amitől Leila úgy érzi, hogy a legmélyebb gödörből is létezhet kiút.
Képesek vagyunk megküzdeni a múltunk démonaival? Lehetünk még a tragédiáink ellenére is boldogok? Ránk találhat a szerelem azután, hogy már végleg letettünk róla?

Baráth Viktória, az Aranykönyv-díjra jelölt Első tánc és A főnök szerzője ezúttal lelkünk legmélyebb és legsötétebb bugyraiba vezet minket. Az Egy év Rómában egy szívszorító történet önmagunk elfogadásáról, az élet szépségeiről és a minden akadályt leküzdő szerelemről."

Felkeltette az érdeklődésed? 
Kíváncsivá tett? 
Szeretnél még többet megtudni?


Akkor következzen az exkluzív részlet!

"– Ön katolikus?
Értetlenül néztem rá.
– Nem, miből gondolod? – váltottam át tegezésre.
– A nyaklánca – mondta, miközben messziről rámutatott a nyakamban lógó keresztre.
Automatikusan odakaptam a kezem, és megszorítottam.
– Ó, nem, ez csak ajándék volt. Nem vagyok vallásos.
Kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha én lennék maga az ördög. De végül elkapta a tekintetét, és maga elé révedve folytatta az útját.
– Raymond atya azt mesélte, hogy egy könyvön dolgozik –
szólalt meg újra. – Ezt is bele fogja írni a regényébe?
Csillogó szemekkel nézett rám, miközben áthaladtunk a kerten.
– Nagy valószínűséggel igen. Szeretnél szerepelni benne?
– Az nagyon jó lenne!
Amikor mosolygott, még jobban látszott rajta a fiatalsága. Ahogy továbbmentünk, a hátsó szárnyban megnéztük az étkezőt és a konyhát, ami elég puritán módon, de rendezetten és szépen volt berendezve. Üldögélt ott pár pap, akik kávéztak és olvastak. Szörnyen kíváncsi voltam mindenre, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy hol lehet az atya.
– Raymond atya nem ér rá? Vagy miért nem jön velünk?
– kérdeztem rá, amikor már nem tudtam magamban tartani.
Angelo körbenézett, majd kicsit közelebb lépett, és lehalkította a hangját. Kicsit meghőköltem, amikor közeledni kezdett hozzám, de tisztes távolságban állt meg.
– Tudja, az, hogy egy nőt beengedtek a házba, nem mindennapi dolog. Szigorú szabályok szerint élünk, ezért még szavaznunk is kellett arról, hogy bejöhet-e vagy sem. Egyik tiszteletre méltó atya sem engedheti meg magának, hogy kettesben maradjanak önnel ezen a helyen, mert a végén még elindulna a pletyka, aminek szörnyű következményei lennének. Ezért ajánlottam fel, hogy majd én körbekísérem, jól látható helyen, és mikor felmegyünk a hálótermekhez, ott már hármasban leszünk. De nem szeretném, ha a többiek a szájukra vennék Raymond atyát. Remélem, hogy így érthető.
Így levezetve teljesen logikusnak tűnt, ezért nem is kérdezősködtem erről a témáról tovább, hanem csak bólintottam egyet. Angelo halványan elmosolyodott, és jelezte, hogy jobbra folytatjuk az utunkat. Egy kisebb kápolna mellett haladtunk el, ami tulajdonképpen csak egy szoba volt. Olyasmi, mint ami a reptereken és kórházakban szokott lenni, így bármikor bemehettek imádkozni. Bár, úgy gondoltam, hogy ők mást se csinálnak egész nap. Ahogy elhaladtunk a folyosón, jó pár rosszalló pillantással találtam szemben magam. Javarészt az idősebbek nézték rossz szemmel az ottlétemet, a fiatalabbak közül néhányan még köszöntek is, vagy csak rám mosolyogtak. Egyszerre volt az a sok egyszerű kőfal és feszület nyomasztó, ugyanakkor felemelő. Hiába nem voltam vallásos, mindig is érdekelt a téma, de inkább kulturális szinten, és az, hogy ott lehettem abban az épületben, ahova csak néhányan tehették be a lábukat, egészen lélekemelő érzés volt. Mindenre kíváncsi voltam, ezért folyamatosan kérdezgettem Angelót, aki szívesen és bőven válaszolt mindenre. A legtöbb mondata úgy kezdődött, hogy „Raymond atya szerint…”.
– Nagyon tiszteled Raymond atyát, igaz? – kérdeztem a lépcsőn felfelé menet.
– Igen – bólogatott. – Nekem nem volt családom, kiskoromtól kezdve egy fiúknak épült árvaházban nevelkedtem. Amikor bekerültem a szemináriumra, nem ismertem senkit, azt se tudtam, hogy mit kéne tennem. A tisztelendő atya mellém állt, és segített. Egyszer azt mondtam, hogy olyan nekem, mintha a nem létező édesapám lenne, de megharagudott, hogy azért nem olyan öreg – nevetett. – Azóta csak a mentoromnak hívom. Látom, hogy milyen keményen dolgozik, és mégsem bizonytalanodik el egy pillanatra sem. Az ő hite ad nekem erőt mindennap.
Olyan szépen beszélt róla, hogy még az én szívemet is megdobogtatta, ami bizony nehéz feladat volt. Nem tudtam visszatartani, muszáj volt mosolyognom.
– Megértelek – vallottam be. – Ő egy nagyszerű ember.
Úgy éreztem, mintha nemcsak kívül, hanem belül is mosolyognék. Kellemes bizsergés fogott el a mellkasomban, amitől nehezebben vettem a levegőt. De ezt csak a lépcsőzésnek tudtam be. Ahogy felértünk a tetejére, egy hosszú folyosó fogadott, jobbra-balra ajtókkal. Hasonlított arra a kollégiumra, ahol a gimnázium alatt laktam, bár az jóval lestrapáltabb volt. Néhány ajtó nyitva volt, azokon be tudtam lesni. Ott voltak a hálószobák, de nem sokat láttam belőlük, mert nem álltunk meg egy pillanatra sem, csak mentünk előre. Nagyjából a felénél kinyílt egy ajtó, és Raymond atya lépett ki rajta. Ahogy meglátott, összemosolyogtunk.
– Már épp indultam megkeresni magukat, azt hittem, hogy eltévedtek. Angelo, merre vitted szegény Leilát? Napi két kilométernél többet nem bír.
Sandán rám vigyorgott, de én csak durcásan horkantottam egyet, ahogy elé értünk.
– Jó nagy kört tettünk – válaszolta Angelo. – Mindent megnéztünk, kivéve a hálókörzetet.
– Akkor fáradjon beljebb – tolta be az ajtaját az atya, hogy beengedjen.
A szobába léptem, és rögtön pásztázni kezdtem, de alig találtam némi személyes tárgyat. A falak fehérek voltak, a bútorok egyszerű fából készültek, minden katonás rendben állt. Szemben az ablakból a kertre lehetett látni, a jobb falnál állt a tökéletesen bevetett ágy, a bal oldalon pedig egy szekrény és egy íróasztal. Úgy nézett ki, mintha nem lakna ott senki. Akartam rá mondani valamit, de sem az „otthonos”, sem a „kellemes” jelző nem tűnt helyesnek. Ahogy körbeforogtam, megakadt a szemem az éjjeliszekrényen fekvő, vörös-fekete borítójú könyvön. Azonnal felismertem.
– Ezt meg honnan szerezte? – mutattam rá Raymond atya felé fordulva.
– Az egyik webshopban volt még belőle. A többit is megrendeltem, de még nem érkeztek meg.
– És olvassa?
– Persze, már a felén túl vagyok. Nagyon… izgalmas.
Először nem értettem, hogy miért jött zavarba, de aztán leesett. Sikerült kiválasztania azt a könyvemet, amiben a legtöbb az erotika, ráadásul nem is a visszafogott fajta. Egy kicsit én is melegebbnek éreztem a levegőt a szobában, mint előtte.
– Én is elolvashatom? – szólalt meg Angelo.
– Nem neked való – vágtuk rá egyszerre Raymond atyával, majd egymás tekintetét elkapva nyugtáztuk, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk.
Elég kínos volt a szituáció, így lépnem kellett valamit, mert csak az járt az agyamban, hogy esténként a könyvemet olvassa az ágyban. És igen, csúnyább gondolatok is eszembe jutottak, amitől még bűntudatom is támadt.
– Szeretne megnézni még valamit? – kérdezte az atya.
Úgy tűnt, ő is ugyanolyan kényelmetlennek érzi a helyzetet.
– Mindent láttam, köszönöm. Kitűnő idegenvezetőm volt.
– Angelóra pillantottam, aki büszkén mosolygott. – Nem is zavarok tovább, úgyis mennem kell dolgozni.
– Egyáltalán nem zavar! De megértem, máris lekísérem a kapuhoz.
A folyosón elköszöntem Angelótól, aki az ellenkező irányba indult el, mint mi. Ismét találkoztunk pár morcos öregemberrel, akiknek köszöntünk, de csak morgásokat kaptunk válaszul, és csúnya pillantásokat.
– Remélem, nem hoztam kellemetlen helyzetbe – mondtam Raymond atyának a lépcsőn lefelé menet.
– Dehogyis. Mindenkinek elmondtam, hogy miért jött ide, és sokan támogatták az ötletet. A fiatalabb generáció megérti, hogy a külvilágnak meg kell ismernie minket és az életünket, hogy ne érezze annyira távolinak és idegennek az egyházat.
– Remélem, hogy sikerülni fog. Egyelőre még csak bejegyzések vannak, gondolatok, de ezt még olyan formába kell öntenem, hogy az olvasók is élvezzék. És ez nem lesz könnyű.
– Tudja, eddig is bíztam magában, de most, hogy olvasom a könyvét, száz százalékig biztos vagyok abban, hogy sikerülni fog. És az olvasók nemcsak élvezni fogják, hanem egyenesen
imádni!
A szavai jólestek, habár azt gondoltam, hogy még mindig csak azért biztat, hogy én is higgyek magamban. Mégis hatásos volt, mert én is egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy igenis menni fog. Eddig is biztattak páran, de a szavaikat üresnek éreztem, mert nagy részükről tudtam, hogy csak kedveskedni akarnak, és valójában fogalmuk sincs arról, hogy mivel is foglalkozom. Nem értettem, hogy az atya miért támogat ennyire, és miért érzi fontosnak, hogy segítsen pont nekem, de minden egyes nap erőt adott, mint Angelónak. Minden alkalommal magamban mosolyogtam, amikor rágondoltam. A mosolyára, a kedvességére, a segítőkészségére, és arra, hogy mennyire nagyszerű ember. Büszke voltam arra, hogy megismerhettem, és még büszkébb, hogy a barátomnak tudhattam."

Ha tetszett a részlet, akkor
Megjelenés és könyvbemutató: április 15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése