2016. december 10., szombat

Az egyetlen menedék - előszó



Szeretném megosztani veletek a legújabb történetem előszavát. Ha észrevételetek van, szívesen várom a kommenteket.


A kihallgató szoba sivár volt és egyhangú. Csak egy asztal és két szék állt benne, a szürke falaktól pedig kedvem lett volna kés alá feküdni. A levegőben kávéillat terjengett. Furcsa volt ezt érezni az éjszaka közepén, de gondolom egy rendőrségen ez már megszokott dolog. Állandó figyelemre és éberségre van szükségük, ha hirtelen a semmiből a küszöbön terem egy ügy.

Nincs pihenés, nincs megállás.

Odakintről beszélgetés és telefoncsörgés szűrődött be. Rohanó léptek zaja hasított végig a folyosón, majd elnyelte a többi ricsaj.

Horzsolásokkal teli, véres kezemmel beletúrtam csapzott hajamba, és lehajtottam a fejem. Annyira hasogatott, hogy gondolkodni sem tudtam.

Oly sok minden történt az éjszaka folyamán, hogy a képek még mindig könyörtelenül villództak a szemem előtt. Minden porcikám sajgott, de mégis a gyomortáji volt a legszörnyűbb, ahol többször is megütött.

Az ujjaim reszkettek, ahogy minden egyes levegővételem, de nem tudtam úrrá lenni rajta. A szörnyű emlékek bombaként csapódtak a tudatomba, és könyörtelenül tönkretettek minden eddig felépített falat.

Ez csak egy álom!

Próbálkoztam a lehetetlennel, erőlködtem, hogy ébredjek fel végre, de persze erre esélyem sem volt. Hogy is lett volna? Hisz nem álmodtam.

A harisnyám cafatokban lógott a lábamon, a ruhám több helyen is elszakadt, a táskámat pedig útközben hagyhattam el valahol. Igazából nem is emlékszem rá.

Erősen összeszorítottam a szemeimet, és vártam, hogy történjen végre valami. De nem történt. Csak a könnyeim buggyantak ki újra, pedig nem is akartam sírni.

Reszkettem.

Nem mintha fáztam volna. Igazából nem is éreztem mást, csak a fájdalmat. A félelemtől reszkettem, és eluralkodott a testemen az irányíthatatlan pánik, amit már megtanultam kontrollálni. Most újra csak a tehetetlen alany voltam, aki elszenvedi, hogy egy bizonyos erő átveszi az irányítást a teste fölött. A torkomban már éreztem a közelgő pánikroham keserű ízét. Belemarkoltam a hajamba, és ráharaptam a nyelvemre, de nem akart megszűnni.

Féltem.

Amit átéltem az egyszerűen… felfoghatatlan. Kérhettem volna egy erős fájdalomcsillapítót vagy nyugtatót, de az elbódította volna a tudatomat. A rendőrök azonnal orvost akartak hívni, de én nemet mondtam. Így is alig bírtam összeszedni az épnek nem mondható gondolataimat.

Az ajtó hangosan kinyílt, és egy férfi sétált be rajta. A szemem azonnal kipattant és a pulzusom is megugrott. Minden nyomasztó gondolat egy pillanat alatt suhant tova. A pánik visszahúzta hosszúra nőtt karmait, és nem ostromolt tovább.

– Miss Wilson! A nevem Nathaniel Clark nyomozó – leült az asztal másik oldalára, és ledobott rá egy vékonyka aktát. Egy ideig csak néztem a dossziét, amibe alig volt papír.

Az én aktám.

Vajon mennyire lesz vastag, mire lezárul az ügy?

– Miss. Wilson! – szólt újra a nyomozó. A hangja érdes volt és mély. Leejtettem a kezeim az ölembe, majd rá emeltem nagy, barna szemeimet.

Az arcán váratlan megdöbbenés futott át, az én fejemen pedig az a gondolat, hogy ennyire meggyötörten nézek ki? Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt az érzelem.

Az ő szeme olyan színű volt, mint a tenger, de az a szürkésebb árnyalat. A hasonló árnyalatú ing, amit viselt, némileg kihangsúlyozta a kékjét. A haja oldalt rövidre nyírt, fölül pedig kicsit hosszabbra hagyott. A borostája több napos lehetett.

Hátradőlt a székében, és összefonta a karját a mellkasa előtt. Fáradtnak látszott.

– Tudnia kell, hogy én fogom vezetni a nyomozást. Azért van most itt, hogy elmondjon mindent, amit tapasztalt addig, amíg friss az élmény. Meg tudja ezt tenni?

Bólintottam.

– Biztosan? Úgy tudom, hogy megsérült, mégsem akarta, hogy megvizsgálja az orvos.

Várakozóan az arcomat kémlelte, míg én próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Én… – megköszörültem a torkomat, mert a hangom olyan volt, mintha nem az enyém lett volna. Be voltam rekedve, és egy szót se bírtam kinyögni anélkül, hogy egy sírós kislány hatását ne keltettem volna.– Egy… rendezvényen voltam. – Úgy döntöttem, a legjobb az lesz, ha az elejéről kezdem. – Ez a Rouge magazin egy ünnepsége volt – szaggatottan beszéltem, dadogtam, és nagy szüneteket tartottam. – Hazaindultam, és… úgy döntöttem, hogy… nem hívok taxik, mert szép volt az este.

Lenéztem a szoknyámmal babráló ujjaimra, amik még mindig remegtek. Annyira ostobán éreztem magam. Ki sétálgat az éjszaka közepén csak azért, mert szépnek találja?

Én, mert álomvilágban élek.

– A barátnőmmel érkeztem, de ő még ott maradt. Szóval elindultam… aztán… hallottam, hogy valaki követ. A lépteimhez igazította az övéit, és amikor befordultam egy utcasarkon, kiesett a ritmusomból. Ekkor hallottam meg – behunytam a szemem, mert akaratlanul újra ott voltak azok a szörnyű képek. Vajon hányszor fogok éjszaka sírva és sikoltozva ébredni miattuk?

– Folytassa, kérem! – szólt a nyomozó közömbösen. Hát persze! Ez neki csak egy újabb ügy, amit meg kell oldani. Egy feladat a sok közül…

Szóra nyitottam a számat, de csak nagy nehezen jött ki rajta bármi értelmes.

– Elővettem a paprika spray-t a táskámból, és gyorsabb tempóra váltottam. Ő is ezt tette. Láttam, hogy a közelben van egy gyorsétterem. Az jutott eszembe, hogy biztosan van rajta kamera, ami az utcát kémleli.

Vajon rájön, hogy egy normális ember nem gondol ilyenekre stresszhelyzetben?

–Ööö… elkezdtem szaladni, mert meghallottam, hogy kezd beérni. Pont az étterem előtt ért utol, és nyomott a földre. Sikítozni kezdtem, de akkor megütött.

Újra éreztem a kemény öklét az állkapcsomon, ahol mostanra biztosan egy hatalmas lila folt virít. Legalábbis így gondolom.

– Az ütés miatt bevertem a fejem a… járdába. Ő rám nehezedett, és az ujjait a torkomra fonta. Aztán, amikor az egyik kezével elővette a kését, én nem is gondolkodtam tovább… belefújtam a szemébe a spray-t, amitől felüvöltött, és leszállt rólam. Bedühödött, és nekem rontott. A kést elejtette, de ez nem tántorította el. Erősen ütni kezdett… a gyomrom, a fejem… – elcsuklott a hangom. Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem összeszedni magamat. A nyomozó rezzenéstelen arccal hallgatott. Néha lejegyzetelt valamit a papírjai egyikére, de ezen kívül egy pillanatra sem szakította el rólam a tekintetét.– Elestem. Szerencsém volt, mert egy karnyújtásnyira hevert a kés. Megfogtam… – lenéztem a véres kezeimre, és csak akkor tudatosult bennem, hogy soha többé nem fogom tudni „lemosni” magamról. Abban a pillanatban elkapott az erős vágy, hogy kirohanjak a mosdóba, szappant öntsek a kezemre, és annyi ideig dörzsöljem, amíg ki nem pirosodik, vagy el nem kopik a bőröm.

A torkom kiszáradt.

Nem! – szólt a hang a fejemben. Túl vagy a kényszeres cselekvéseken!

– Felkaptam a kést, és a combjába szúrtam. Míg ordítozott, és a földön vonaglott, én elfutottam. Aztán megláttam a járőröző rendőrautót, és… – nem fejeztem be, mert innentől már úgyis ismeri a sztorit. A frászt hoztam a két járőröző férfira, amikor összeverve, véresen megjelentem előttük.

– Mit tud mondani a támadójáról, Miss. Wilson?

– Olyan… 180 cm magas. Erős testalkatú, és…

– Arc? Szem? Haj?

– Nem láttam. Kapucni volt rajta, meg valami az arcán is. Nem tudom. De ott van a vére az utcán.

Bólintott, majd újra jegyzetelt.

Ne kérdezd meg!

– Azt mondta, hallotta, hogy a férfi, aki követi, kiesik a ritmusból. Azt is mondta, hogy eszébe jutott a kamera az épületen. – az arca kőkemény volt, és nem menekülhettem figyelő tekintete elől.

A fenébe!

– Igen… én… kiskoromban jártam önvédelmi órákra. Az édesanyám nagyon… féltett.

– Értem – a toll újra felsercent a papíron. – A kollégáim megtalálták a táskáját. Meg kellene néznie, hogy hiányzik-e valami.

– Nem rablótámadás volt – suttogtam.

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét.

– Azt hiszik, hogy rablótámadás volt? – emeltem fel egy oktávnyival a hangom. – Nem az volt.

– Miből gondolja?

– Ha az lett volna, kikapja a táskát a kezemből, már az első adandó alkalommal. Nem vesződik azzal, hogy kövessen, sem azzal, hogy kést rántson. Meg akart ölni… – újra elcsuklott a hangom, és a torkomban forrt a pánik.

Clark nyomozó kicsit ráncolta a homlokát, furcsállta a magyarázatot, de aztán megrázta a fejét, és folytatta.

– Egyébként jól gondolta. A kamera tényleg felvette a dulakodást. Holnap felkeressük az éttermet, és megnézzük a felvételeket. A megtalált vérnyomokból mintát vettünk, és elküldjük DNS vizsgálatra. Várja kint magát egy orvos, aki most már szeretné megvizsgálni, nem sérült-e meg komolyabban. Ha szükséges, be kell mennie vele a kórházba…

A szavai elhalkultak. Verejtékcseppek gördültek le az arcomon. A körmeimet belemélyesztettem a tenyerembe, és minden erőmmel küzdöttem.  A fülem zúgni kezdett, a látásom pedig elhomályosult. A légszomj váratlanul tört rám, és a tüdőm szinte üvöltött a levegő után. Hiperventillálni kezdtem. A vérnyomásom megnövekedett, a szívem felgyorsult. A képek pedig úgy pörögtek a szemem előtt, mintha egy felgyorsított filmet vetítettek volna.

– Miss Wilson, jól van? – dőlt előre a székében a nyomozó.

– Igen… – nyögtem, majd behunytam a szemem, és a tenyeremet rászorítottam a fejemre. Hallottam a szék lábának súrlódását a padlón, majd hűvös szellő csapta meg az arcom. A nyomozó ablak híján kinyitotta az ajtót, hogy a folyosóról beszökjön egy kis levegő. Éreztem, hogy mellém lép, és óvatosan a hátamra csúsztatja a tenyerét.

– Jöjjön! – mondta, és a derekamnál fogva az ajtóhoz kísért. Jó próbálkozás volt. Tényleg… De én nem vagyok egyszerű eset. Nem a ma történtektől készültem ki ennyire. Ez idézte elő ugyan a katasztrófát a lelkemben, de azt nem tudhatták, hogy mindennek előzményei is vannak. És a múlt miatt… ide nem elég egy nyitott ajtó, meg egy kis levegő.

Elsötétült a látásom, és a zúgás is egyre erősödött. A lábaim remegtek, mint a nyárfalevél a viharban, és tudtam, hamarosan képtelenek lesznek megtartani a súlyomat. Belekapaszkodtam a nyomozó erős karjába, majd feladtam a harcot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése