2016. október 23., vasárnap

Zsarnai Beáta interjú


Bámulatos, mennyi erő lakozik egy nőben, aki hónapokon keresztül a fájdalommal volt kénytelen együtt élni. Jól mondják, hogy akkor fejlődünk igazán, akkor keményedünk meg, amikor megjártuk már a poklot is. 

Zsarnai Beáta életfelfogása, kedvessége és gondolkodásmódja példaértékű a mai világban. Nem csak tanulságos volt számomra a beszélgetés, de inspiráló is. Úgy érzem, nincs előttem lehetetlen, mert ha igazán akarok valamit, akkor azt el fogom érni. Köszönöm!


1. Először is mesélj nekem a Rúzs és Budapestről. Honnan jött a blog ötlete? 

Már egy ideje írtam, amikor úgy döntöttem, hogy szeretnék egy olyan oldalon publikálni, amivel több felületen is megjelenhetek. A blog azért kapta a Rúzs és Budapest címet, mert mióta a fővárosba költöztem egyre jobban megfigyeltem, hogy mennyire más a világ, ha a kapcsolatokról van szó, mint ahogy azt én korábban elképzeltem. A nő értéktelenné vált, a férfi nem akar vadászni. Küzdeni. Elvesztek a nemi szerepek. 

A város adott volt, hisz ott éltem, már csak valami olyan szimbólumra volt szükségem, ami egyszerre utal a nőiességre és a nők elértéktelenedésére. Kutatni kezdtem, amikor rátaláltam a rúzs történetére. Sokan nem is tudják, hogy mi minden rejlik eme kozmetikai termék mögött. A vörös rúzs sokáig a nőiesség és gazdagság szimbóluma volt, később azonban a rúzst, és a sminket általában az ördög művének tartották. 1770-ben az angol parlament például törvényben ítélte el azokat a nőket, akik „sminket használva csábítják el a férfiakat”. A rúzst még az 1800-as években is a prostituáltak és a színészek eszközének tulajdonították. 
Bár a második világháború idején, főként a hollywoodi filmeknek köszönhetően, igazán népszerűvé, és elfogadottá vált eme sminktermék használata, mégis elgondolkodtató az ezerhétszázas évek meghatározása a rúzsról. Mintha ők érezték volna a közelgő változást. Mintha tudták volna, hogy az erkölcstelenség és az állandó színészkedés befészkelődik a nemek közé, és ezzel feje tetejére állítják a világot. Mintha a rúzs használata évről évre a nőbe építette volna a csábítás tökéletes, figyelemreméltó és egyben ördögi művészetét, mellyel a korábban értékes nőt, értéktelenné varázsolja. 

 2. A Fordított szék egy igaz történetet mesél el az olvasóknak. Milyen érzés volt megmutatni a világnak a történetedet? 

Számomra az volt a legjobb érzés, amikor olyan emberektől kaptam üzeneteket, akiknek tényleg segítettem azzal, hogy leírtam a történteket. 

3. A kiadás gondolata hirtelen ötlet volt, vagy amikor megfogant benned, hogy leírod a múltad, az érzéseid, már tudtad, hogy ebből könyv lesz? 

A kiadással az volt a célom, hogy segítsek másokon. Az élet megannyi csodát tartogat számunkra, és mi mégis képesek vagyunk órákat, napokat, hónapokat, éveket, vagy akár az egész életünket tölteni azzal, hogy olyan dolgokon idegeskedünk, olyan eseményeknek hagyjuk, hogy megmérgezze a mindennapjainkat, amiken nem tudunk változtatni. 
Másokat, akik meg sem érdemlik, önmagunk elé helyezünk, és elfelejtjük, hogy az egyetlen állandó személy az életünkben az én. Magunknak kell megfelelni, a saját utunkat kell járni, és az a legfontosabb, hogy mi boldogok legyünk. Előbb-utóbb mindenki eltűnik az életünkből. Egyszerűen szétválnak az útjaink. Ez az élet rendje, pont ezért nem szabad hagyni, hogy emberek vagy történések átvegyék éltünk felett az irányítást. 
A Fordított székben történtek előtt én is hajlamos voltam bolhából elefántot csinálni, mindig másoknak akartam megfelelni, hosszú ideig egy helyben toporogtam. A világot okoltam minden rosszért, sokáig azért is, hogy megfordult a szék. A Fordított szék életem egyik legkeményebb időszakát tárja az olvasók elé. Korábban mindig elmenekültem a fájdalom, a gyász elől. Nem hagytam magamnak se időt, se lehetőséget arra, hogy szembenézzek a tényekkel, és feldolgozzam a veszteségeket. Azt hittem, erősnek és keménynek lenni a legjobb megoldás, majd a regényben történtek során kezdtem rájönni, hogy gyűlölöm a veszteséget, nem értékelem az életet eléggé, nem tudok megbirkózni a halállal. 
Akkoriban teljesen megbomlottam. Olyan sötétség vett körül, hogy nem hittem, hogy valaha is képes leszek újra látni a fényt. Nem értettem, az emberek miért aggódnak apróságok miatt, mikor az ő életük olyan csodás, az enyém pedig? A mindennapjaim a halál körül forogtak. Azzal keltem, azzal feküdtem, azzal álmodtam. Az évek során elfojtott gyász is előbújt, és kamatostul kellett a gyásszal szembenéznem. Míg én nem értettem a számomra aprónak tűnő hétköznapi problémákat, a barátaim nem értették az én problémámat. Nem voltak képesek a cipőmbe lépni. Próbáltak segíteni, de mindhiába. Így egy idő után úgy döntöttem, kihagyom őket a történetből. Egyébként sem voltam soha az a típus, aki szívesen beszél a problémáiról. De akkoriban, életemben először mégis úgy éreztem, hogy szeretnék valakit, aki megért, és megmondja, mit kellene tennem. De sehol nem találtam senkit. Magamra maradtam. 
Az írás akkor már egy éve az életem része volt, és mivel korábban is sokat segített, ha kiírtam magamból az érzéseimet, így úgy döntöttem, a laptopom lesz a barátom. Kicsit szánalmas (nevet), de nem maradt más. Eleinte csak magamnak írtam. Naplószerűen. Voltak elképzeléseim, hogy egy nap majd regény lesz belőle, de annyira magam alatt voltam, hogy nem hittem, hogy sikerülhet. Aztán rájöttem, miért ne? Olyan sok történet van a daganatos betegekről. Arról, hogy ők hogy küzdenek a rákkal. Ami persze érthető is, hiszen nekik a legnehezebb. Az ő napjaik bizonytalanok, de mi van a betegek szeretteivel? 
Sehol nem olvastam arról, milyen a másik oldalon lenni? Csak egyet, ha találtam volna. Hisz mi is rengetegen vagyunk, és szerintem nem mindegy, hogyan kezelünk egy ilyen helyzetet. Hogyan legyünk erősek, mikor a másik fél az életéért küzd? Hogyan használjuk ki a megmaradt időt? Hogyan tegyük hasznossá magunkat? Hogyan segítsünk anélkül, hogy ő azt sajnálatként fogná fel? Hogyan fejezzük ki érzéseinket úgy, hogy ne érezze azt, hogy búcsúzunk? Így a “barátom” egy idő után a célom lett. Kellett valami, ami inspirál, ami miatt fel akarok kelni, így elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, kiadatom ezt a regényt. Fogalmam nem volt, hogyan, nem tudtam, merre induljak, csak szerettem volna, ha egy nap a történetem olyan kezekbe kerül, akiknek szüksége van rá. Mert nekem igazán jól jött volna egy hasonló regény. 

4. Bevallom, először a borító fogott meg nagyon, majd a cím: Fordított szék. Vajon mi bújhat meg mögötte? - gondoltam sokszor. Nagyon találó, de hogyan esett erre a választás? 

A borító miatt sokat “harcoltam” a kiadómmal. Én egy olyan képet szerettem volna, amire ha ránéz az ember, eszébe jut, és ismét átérzi mindazt, amit a regényben a női karakter. Felmerült az ötlet, hogy egy széken ülő nő lesz a borítón, de valahogy azokat a képeket nézve egy szirupos, romantikus regény jutott eszembe. Az igazi rózsaszín ködös szerelmes regény. Sehogy sem éreztem magaménak. 
A regényben rengeteg a belső monológ, a női karakter, Lauren, azaz én, gyakran beszélek a tükörképemhez. Gyakran emlegetem, hogy a mindennapjaim során úgy érzem magam, mint egy zombi, egy élő halott. Ha az ember ránéz a borítóra, egy gyönyörű nőt lát, aki úgy néz a tükörképére, mintha egy halottat látna. Semmi élet nincs benne. Olyan, mint egy zombi. A mai napig, ha ránézek a borítóra, ha nem is olyan intenzíven, de átérzem mindazt, amit abban a majdnem másfél évben éreztem. Akik végig kísértek az úton, mind ugyanazt vélték felfedezni a képen. Ezért ez a kép legyőzte a tengerparton, széken ülő női képeket. 
A cím már akkor megvolt, mikor szembesültem a ténnyel, hogy a férfi karakter, Dylan segített, hogy rálépjek arra az útra, ahol úgy érzem, szárnyalok. Hisz mekkora a valószínűsége, hogy elmenekülsz a problémáid elől, az ország másik végére, és egyetlen egy, száznyolcvan fokos fizikai fordulat teljesen megváltoztatja az életet? Felnyitja a szemed, és olyan dolgokkal ajándékoz meg, ami később a jövőd lehet? Egy megfordult szék, ami számomra valóban sorsfordító volt. 

5. Ez az első regényed. Tervezel még a jövőben újabb kiadást? 

Szeretnék egy második részt a Fordított székből. Főleg, mivel a Minden másképp lesz című, hozzá kapcsolódó novellám teljesen összezavarja az olvasókat. Másrészt pedig bár sok mindent értek, miért kaptam a sorstól ezt a történetet, még mindig nem tudom a legfontosabb okát. Ha az meglesz, akkor mindenképp kiadom a folytatást. Írom egyébként, mikor épp úgy alakul, jegyzetelek, fontosabb eseményeket rögzítek, de lehet csak évek múlva kerül a boltok polcaira. 
Közben már van egy majdnem befejezett fiktív történetem. Ezt szeretnem valamilyen formában a közönség elé tárni, de még nem tudom, hogy papír vagy e-könyv sorozatként. Először is be kell fejeznem. Ez számomra a legnagyobb kihívás. Fikciót alkotni úgy, hogy az tényleg hiteles és szerethető legyen, nem egyszerű. Ugyanis szerencsére a Fordított szék nem kapott negatív kritikát. Nyilván nem jutott el több ezer emberhez, de akikhez eljutott, azok mind-mind nagyon szerették. Elsőkötetes íróként ez nagyon nagy elismerés, és ezt a szintet szeretném hozni. 
Eddig csak egy lány voltam, aki a saját életet papírra vetette. Minden adott volt. A karakterek, a helyszínek, a cselekmény, az érzések. Mostantól viszont ezt mind nekem kell megteremtenem, és szeretnem azt érezni, mielőtt kiadásra adom, hogy igen, ezt én is megvennem. 

6. Lauren karaktere mögött te magad állsz. Valóban ennyire kiteszi az írás a mindennapjaidat? 

Az írás akkoriban gyógyír volt számomra. Elképzelhetetlen volt, hogy ne írjak. El kellett mondanom valakinek, mi bánt, hogy érzem magam, és nem volt szükségem arra, hogy az emberek értetlen, vagy még rosszabb, sajnálkozó tekintettel nézzenek rám. Azóta ez azért sokat változott. Nem mondom, hogy az életem tökéletes, de szerencsére nincs bennem olyan keserű fájdalom, amit mindenképp napi szinten kezelnem kellene. Néha hiányzik, bevallom. Mármint nem a fájdalom, hanem hogy mindennap úgy írjak, hogy arra más egy nap tényleg azt tudja mondani, “szó szerint éreztem a fájdalmat.” 
Az érzések írásbeli megfogalmazása az én asztalom. A fájdalomról valóban úgy tudok írni, hogy az olvasó teljesen átélje azt. Ami jó, ugyanakkor rossz is, mert mikor manapság írok egy fiktív történetet, az érzés is fiktív, és valahogy nem érzem tökéletesnek. Szóval ezt fejlesztenem kell magamban. Ugyanakkor félek, ha teljesen átélem a leírtakat, akkor valóra válik, ahogy Lauren esetében is történt. Ha azt vesszük, akkoriban megteremtettem magamnak ezt a helyzetet, és ezt most szeretném elkerülni. 

7. Milyen új tapasztalatokat szereztél a könyv írása közben és a kiadás alatt? 

A legfontosabb talán az volt, hogy megtudtam, kik az igaz barátaim. Kikre számíthatok igazán. Rengeteg embert veszítettem el a kiadás során, és utána is. Amit akkoriban nehezen viseltem, mert nem éreztem, hogy én megváltoztam volna az irányukba. Az a típusú ember vagyok, és voltam, aki a saját maga boldogsága mellett másokéval is törődik. Míg az álmaimért küzdöttem, másoknak segítettem talpra állni. Ahol csak tudtam, adtam, viszont cserébe azt kaptam, hogy a legnagyobb bánatomban és örömömben hagytak cserben mások. Elfáradtam. A kapcsolataim átértékelődtek. Teljesen. Megtanultam minden energiámmal önmagamra összpontosítani, és felállítottam egy fontossági sorrendet. 
A másik az, hogy az élet tele van második esélyekkel. Korábban volt lehetőségem kiadatni egy másik kéziratot, majd ezt pillanatok alatt elveszítettem. Akkor azt hittem, ennyi volt. Majd a semmiből adódott egy második esély, egy évvel később. Érettebben, lelkileg egészségesebben, kiegyensúlyozottabban álltam a kiadás elé. Egy sokkal eredményesebb, szebb történettel a kezemben. 
Rájöttem, hogy idővel mindent elérhetünk, ha hajlandóak vagyunk kőkeményen dolgozni az álmainkért, és kivárni a napot, amikor elég érettek vagyunk a feladathoz. 

8. Mit tanácsolnál az amatőr íróknak?

Írjanak. Blogoljanak, építsenek olvasói tábort. Olyan kört, akik várják az írásaikat. Akik szeretik, és terjesztik. Fejlődjenek, járjanak írói kurzusokra, hisz mindig tanulhatunk valami újat. Olvassanak sokat. Utazzanak, ha van rá mód. Ha megkérdezik tőlük, mivel szeretnének foglalkozni, mindenképp mondják azt, hogy író. 
Ha van egy célod, beszélj róla. Sosem tudhatod, kivel sodor össze az élet. Én például mindig arról beszéltem, hogy író szeretnék lenni. Ennek köszönhetően számtalan lehetőség hullott az ölembe. Magazinoknak írtam, tévé interjúkra hívtak, és így találtam rá a szponzoromra is. 
Dolgozz keményen az álmaidon! Ne hallgass azokra, akik nem hisznek benned! Mutasd meg, hogy te képes vagy rá! Nem lesz egyszerű, de a legjobb dolgok sosem hullnak az ölünkbe. Légy nyitott, és ha szükséges, hozz áldozatot álmaid elérése érdekében. (És biztos lehetsz benne, hogy lesz olyan, mikor áldozatot kell hoznod. Ha ezt nem tudod elfogadni, bele se kezdj!) Figyeld a kritikát, építkezz belőlük, de sose figyelj a kritizálásra! Mindent bele! (mosolyog)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése