2016. október 9., vasárnap

Zsarnai Beáta: Fordított szék


Megmondom őszintén, gyakran én is beleesek abba a hibába, hogy a borító alapján választok könyvet. Ez persze sokszor mellényúlást eredményez. A Fordított szék mellett is a borító miatt tettem le a voksom; megláttam, és annyira megtetszett, hogy azonnal lecsaptam rá. Ebben az esetben azonban egyáltalán nem nyúltam mellé, sőt azt hiszem jobban nem is választhattam volna!

Történet a könyv hátuljáról:

Te hiszel a sorsban?

Lauren Hope a fiatal, gyönyörű és céltudatos nő minden kétséget kizáróan hisz benne. Két nagy álma van: sikeres író szeretne lenni, és meg akarja ismerni az igaz szerelmet, melyről a nagy könyvekben írnak.

Egy nap messzire utazik abban a reményben, hogy fájdalmait maga mögött hagyhatja. Akkor még nem is sejti, hogy ez az utazás alapjaiban változtatja meg az életét.
Távol otthonától a véletlennek köszönhetően megismerkedik egy titokzatos, jóképű zenésszel. Dylan Duprés, a biztonságot sugárzó férfi, Lauren álmainak lehetséges megvalósítója, egyben minden probléma forrása. 

Vajon milyen hatással lesz Lauren életére ennek a rejtélyes férfinek a felbukkanása? Elképzelhető, hogy mindkét álma valóra válik? És ha választania kell?


A történet egy utazással kezdődik, ami azonnal szimpatikus volt, mert én is szeretek utazni és tudom milyen repülőre (vagy ebben az esetben vonatra) ülni csak azért, hogy megtaláld a válaszokat, megtaláld önmagadat.

Mivel a főhősnő álma, hogy sikeres író legyen, ami szintén a szívem egyik csücske. Olvashatunk részleteket Lauren érzéseiről, gondolatairól, ami még személyesebbé teszi a történetet, még inkább kialakulhat egy kapcsolat a szereplő és az olvasó között. A monológok annyi érzelmet tükröztek vissza, hogy szinte tapintható volt a feszültség, az izgalom vagy épp a fájdalom. Szinte már magaménak éreztem azt a sok szenvedést, amit Lauren átélt.

Nagyon tetszett a két fiatal kapcsolata, az a barátság, ami kettejük között kialakult. A megmagyarázhatatlan kapocs, ami összeköti őket, végigkíséri az egész történetet. Valami különlegeset kaptak a sorstól, és bár tényleg létezik ilyen a valóságban, csak keveseknek adatik meg. Ez volt az igaz barátság. Legalábbis kezdetben.

Aztán felüti a fejét a szerelem és vele együtt a szenvedés is. Szerintem többünkkel előfordult már, hogy annyira fájt valami, rögtön magunkba kerestük a hibát. Azon agyaltunk, mivel érdemeltük ki ezt, biztosan ennyire rossz emberek vagyunk, hogy a sors így büntet minket. Aztán végül sikerült összeszedni magunkat és azt mondani, hogy ez nem igaz! Nem vagyunk rossz emberek! 

Bár továbbra is ott lebeg a sok miért a szemünk előtt, már meg sem próbálunk válaszokat keresni, csak azt akarjuk, hogy vége legyen és tovább léphessünk. Lauren is tudta, hogy mindennek oka van az életben, és ezt többször meg is osztja velünk. Én is ezt vallom. Minden rossz dolog előkészít valamit, minden értünk van. Ezért nőtt annyira a szívemhez ez a könyv, a valódi érzések miatt, az erő miatt, ami csak egy nőben lakozhat és a végtelen kitartás miatt.

Amikor az élet megrág és kiköp, reménnyel éltet aztán az arcunkba vág egy újabb adag csalódást, megerősödünk. Lauren is változott, erősebbé vált a történtek által, és a legvégén már hinni sem tudott. Nem reménykedett, mert annyiszor befuccsolt, hogy végül inkább a józan eszére hallgatott.

Lauren karaktere az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt, a könyv végére pedig a kedvencemmé vált. Őszintén Dylanről már nem mondható el ugyanez, mert nekem egész végig negatív szereplőként jelent meg, noha nem volt az. Minden fájdalom tőle eredt, ugyanakkor a boldogság és a jó dolgok is, én mégsem tudtam rá jó szemmel tekinteni.

Minden nehézség és fájdalom ellenére Lauren kitartott Dylan mellett, de amikor döntenie kellett saját magát helyezte előtérbe, és ennél nagyobb tanulság nem is kell. Többször is felhangzik a történetben, hogy magunkat kell szeretni, magunk miatt kell döntést hozni, de nagyon nehéz ezt mindig észben tartani. Lauren azonban a legvégső döntést saját maga miatt hozta.

A könyv megtanított arra, hogy minden szenvedésből van kiút, minden értünk van és erősnek kell lennünk. Reménykednünk kell egy jobb jövőben, és meg kell tanulnunk magunkat előtérbe helyezni. Nem az önzőségről van itt szó, csupán arról, hogy a ne vessük el a saját boldogságunkat.

A legfontosabb mégis az a két dolog volt, ami már bennem is régen megfogalmazódott. Az egyik, amit Lauren gondolt a New York felé tartó repülőgépen, hogy a felhők fölött mindig kék az ég. Pontosan ezt gondoltam én is, amikor Spanyolországba repültem, hogy megtaláljam rég elvesztett önmagamat. Néztem kifelé az ablakon, néztem a felhőket, aztán felnéztem a gyönyörű és végtelen kékségre. Hisz a felhők fölött mindig kék az ég  futott át az agyamon, és majdnem felsírtam a megkönnyebbüléstől. Akkor éreztem először, hogy van még számomra remény.

A másik pedig, ami szintén Lauren gondolataiban fogalmazódott meg, hogy igazi túlélők vagyunk. Már több mint egy hónapja díszíti ez a szó a csuklómat, és amikor ránézek mindig úgy érzem, bármire képes lehetek, mert valóban túlélő vagyok.

Szóval köszönöm az élményt, a sok tanulságot és az új, valamint régi tapasztalatokat is. Jó volt olyan sorokat olvasni, ahol szinte minden második oldalon bólogattam és azt mondtam "ezt én is így gondolom!".

Egy csodálatos, érzelmekben gazdag olvasmány, ami annyira magával ragad, hogy napokig nem eszmélsz fel ebből az állapotból. Elkeserít, felszabadít, okít és az őrületbe kerget egyszerre. Gyönyörű!

"Fogalmam sincs, hogy lehet szeretni valakit ennyire, hogy az iránta érzett aggodalomnak hagyjuk, hogy teljes lényünkben felemésszen minket. És mi az, mi lesz az az apróság, ami végül mégis segít minket? Mi az, ami segít abban, hogy újra talpra álljak és azt mondjam: figyelj, az élet ettől még nem áll meg!"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése