2016. augusztus 11., csütörtök

Agnes Martin-Lugand: A boldog emberek olvasnak és kávéznak


Azon szerencsések között voltam, akiket a Libri kisorsolt, és részt vehettünk egy kihíváson. A nyereményünk A boldog emberek olvasnak és kávéznak című könyv volt. Már rég írtam könyvekről, de ez annyira megindító volt, hogy úgy döntöttem szánok neki egy bejegyzést.

*** Spoiler ***

Történet a könyv hátuljáról:

Diane két embert szeretett. A férjét, Colint és a kislányukat, Clarát. Amikor a sors egy nap mindkettőjüket örökre elveszi tőle, úgy érzi, minden megfagyott körülötte. Az emlékek között tévelyegve sehogy sem találja magát...

Legjobb barátja unszolására egy kis írországi faluba menekül, ahol ismeretlenek között kezd új életet. Nem a boldogságot keresi, és nem is a szerelmet, csak megnyugvást és megerősítést, hogy érdemes küzdenie, hogy van folytatás...

Arra álmaiban sem gondol, hogy a csend és magány helyett a sűrűjében találja magát, egy különös férfi pedig igyekszik felforgatni az életét, miközben újra kell gondolnia mindazt, amit biztosnak hitt...

Már a második oldal lesokkolt, és enyhe csalódást is éreztem. Tudniillik nem szeretem a drámai, szomorú, siratós regényeket. Én annak a happy end híve vagyok, ami eléggé beskatulyáz, tudom, de ha nincs remény a boldogságra, csak szenvedek a könyvekkel.

Ennek ellenére nem adtam fel, tovább olvastam, és mennyire jól tettem. Diane karaktere valami csodálatos! Erős, kitartó, vicces és egy igazi harcos. Nagyon tetszett, ahogy végig lehet kísérni a belső vívódását, a fejlődését, és a küzdelmeit. Nehezen teszi túl magát férje és kislánya halálán, de megfogadta, hogy ki fogja heverni! Ebből már rögtön láthatjuk, hogy egy kemény csajjal lesz dolgunk.

Edward személye szerintem nagyon vicces és imponáló. Én még a goromba viselkedésén is csak nevettem, mert tudtam, hogy úgyis szerelem lesz a vége. :)

Nagyon kemény volt megtapasztalni a férj és a kislány halálát, de nem szerepeltek a történetben sokáig ahhoz, hogy megszeressem őket, vagy ragaszkodjak hozzájuk, mint szereplőkhöz. Inkább a fájdalom volt rossz, amit a nő érzett, mert azt szinte kézzel lehetett tapintani.

Rossz dolgot egyáltalán nem tudok mondani a könyvről, mert nekem végtelenül tetszett. Két nap alatt végeztem vele, és most nem tudok mit kezdeni magammal. A szereplők szerethetőek (persze nem mind), bohókásak, a történet pedig valósághű, és pont ezzel érte el az írónő azt, hogy egyszer sírtam, egyszer pedig nevettem.

Hiába indult szomorúan, hiába záródott... hm... komplikáltan, mégis várom a folytatást, mert egyszerűen olvasni akarom! Azon gondolkodtam el se teszem messzire, mert újra nekifogok.

Egy dolgot akarok még kiemelni. A végén Diane meg hoz egy nagyon nehéz döntést, amiről nem akarok többet elmondani, mert erős spoiler lenne azoknak, akik még nem olvasták. Ennél a döntésnél a hajamat téptem, és kiabálni lett volna kedvem, de aztán rájöttem, hogy ez így volt korrekt, így volt valóságos.

Diane össze akarja szedni magát, túl akar lépni a családja elvesztésén, és meg kell ismernie azt a nőt, akivé lett nélkülük. 

Szomorúság, öröm, düh, csalódottság és végtelen erő. Ez a könyv mindent magába foglal.

"Mélyet sóhajtva vontam fel a vállam, amikor végre ott álltam a sírjuk előtt. Továbbra is nagyon gondozott látványt nyújtott. Lesöpörtem néhány száraz szirmot a márványról és vázába tettem a csokromat. Leguggoltam, az ő magasságukba. Az ujjam hegyével megsimogattam a nevüket."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése