2016. február 13., szombat

I miss you so much...


"Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de... de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig mindennap gondolsz rájuk." - If I stay


Miért a gyerekeket tartják a legkegyetlenebbeknek? Mert ők még nem tudják elválasztani a jót a rossztól. Nem tudják, hogy néha, amit mondanak, az valakinek kicsalhatja a könnyeit.
De mi van a felnőttekkel? Mi az a felnőtt, aki tudatában van annak, hogy bántja a másikat, és mégis megteszi? Nekik mi a mentségük?
Elértük azt, hogy a felnőttek is úgy viselkednek, mint a kegyetlen kisgyerekek, akik nem ébredtek még tudatukra teljesen. Előtérbe helyezzük a büszkeségünket, és háttérbe szorul az, a tény, hogy addig kell szeretnünk egymást, amíg vagyunk.
Mindenkinek a saját igaza a fontos, hogy levezesse a feszültséget mit sem törődve azzal, hogy a másik lelkébe tapos. De miért? Miért lettünk ilyenek?

Gyermekkoromnak egyetlen megrázó élménye volt: a nagypapám elvesztése.


Alig voltam 10-11 éves, de azon a napon, amikor ültem nagymamám konyháján, és láttam, hogy mennyire sír... úgy éreztem felnőttem. Ez bizonyára furcsán hangzik, de így volt. Felnőttem, mert rájöttem, mennyire elrontottam.

Gyerek voltam, és nem töltöttem vele elég időt. Soha nem tudtam elmondani neki, mennyire fontos számomra, pedig ő volt az, akit a legjobban imádtam.

Ő volt a mindenem...

Ha valaki azt mondja, hogy idővel könnyebb lesz, az hazudik. Mondja, mert így szokták, vagy mert nem jön más a szájára. Lehet, hogy valakinek bejön, olyan is akad, akinek nem lesz jobb, és olyan is, akinek csak rosszabb lesz. Én, azt hiszem, a legutolsó csoportba tartozom.

Tizenegy év telt el, de még mindig az a kislány vagyok, aki ott áll a ravatalozó mellett, és képtelen sírni.

Soha nem tudtam megmondani neki, mennyire boldoggá tette a gyermekkorom, hogy mennyire becsültem, tiszteltem, felnéztem rá és hogy köszönöm. Talán az utóbbit bánom leginkább.

Ha az óvodás és kisiskolás éveim jutnak az eszembe, ő ott szerepel minden egyes emlékképen. A jelenléte meghatározó volt számomra, tudtán vagy az én tudtomon kívül tanított meg számos dologra, és hálás vagyok minden egyes percért, amit vele tölthettem.

Hálás vagyok, amiért olyan csodálatos ember volt a nagypapám, mint ő. Hálás vagyok azért, hogy ennyire szeretett, vigyázott rám, tanított és óvott.

De ha kívánhatnék... ha tényleg megtehetném, azt kívánnám, hogy jöjjön vissza csak egyetlen percre, hogy átölelhessem, jó mélyen magamba szívhassam az illatát, és megköszönhessem neki a csodálatos gyermekkorom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése