2016. január 29., péntek

Katja Millay: A nyugalom tengere


***Spoiler***

A legutóbbi könyv, amit olvastam, igazán szörnyű volt, úgyhogy ez végre felüdülést jelentett számomra.

Bevallom, kezdetben nagyon dühített a csaj karaktere. Egyáltalán nem volt szimpatikus az önsajnálata, még ha az oka meg is volt rá. De ez csak az első pár fejezetig zavart, aztán megszoktam a történet hangvételét, és elkezdtem élvezni.

Nem is tudom, hogy melyik karaktert szerettem meg a legjobban, mert mindbe volt valami, ami megfogott.

Nastya és Josh gondolatai, belső vívódásuk nagyon jól végigvitték a történetet, és cseppet sem volt olyan idegesítő, mint amire számítottam. Ugyanis a sok önsajnálat és kínlódás engem nagyon fel tud bosszantani.

Nastya rögtön felfigyelt Josh-ra főleg miután az egyik éjjel a fiú garázsában találja magát. Onnan már sejthető volt, hogy ebből még lesz valami. Ott rögtön meg is fogalmazta, hogy ismerős számára a hely. Innentől kezdett igazán izgalmas lenni számomra.

Josh és a lány kapcsolata lassan és fokozatosan halad előre, és van benne valami különlegesség, valami megfoghatatlan, ami csodálatossá teszi az egészet. Egy kicsit másképp, de ugyan ez igaz Drew és Nastya kapcsolatára is. Megkedveli a fiút, a furcsa viselkedése ellenére, és meglátja, hogy mi van a tettetett imázs mögött, az álarcon túl.

Ez azért volt fontos számomra, mert valamilyen szinten mindannyian maszkot viselünk, és arra várunk, hogy valaki végre átlásson ezen. Hogy legyen valaki, aki olyan különleges, hogy meglátja az igazi valónk, és azt is, hogy mi célt szolgál a maszk. Pont ahogy Nastya is meglátta, hogy Drew minden buliba piát fog a kezébe, de igazából soha nem iszik, vagy ha iszik is, akkor is pár kortyot csak.

Végül azért tetszett meg Nastya személye is, mert sajátságos módon próbálta feldolgozni a történteket. A srác, aki megverte, orosz k..ának hívta, és végül mint egy önmagát beteljesítő jóslat, az is lett belőle, mert azzá tette magát. Tetszett, hogy nem érdekli ki mit gondol róla, hogy mit beszélnek, és a jellemfejlődése is.

Amikor kimondta, hogy az önsajnálat és a gyász között van különbség, az volt talán a legtapinthatóbb előrehaladás. Amikor az ember erre rájön, akkor már elindult a fejlődést útján. A másik kijelentése pedig, ami megfogott, és nagyon tanulságos lehet azoknak az embereknek, akiket valami nagy trauma ért, hogy nincs jól, de már el tudja hinni, hogy egyszer jól lesz. Mert már akarja és hisz benne. És ez talán a könyvnek a kulcsmondata. Mert amikor eldöntöd, hogy végre jobban akarsz lenni, akkor sikerül kilépned végre a mocsárból, amibe belesüllyedtél.

Végül, gyönyörű volt, amikor Josh a nagyapjáról mesélt, és arról, amikor leállt a szíve. A vége pedig... amikor Emilia elmondja, hogy amikor meghalt Josh garázsában találta magát, az valami eszméletlen volt. A hideg is kirázott tőle. Szerintem ennél magasztosabb befejezést nem is kaphatott volna ez a könyv! 

"Mostanáig nem értettem meg, hogy a gyász és az önsajnálat nem ugyanaz. Végig azt hittem, hogy gyászolok, pedig csak sajnáltam magamat. Úgyhogy majdnem három év után most először átadom magam a gyásznak."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése