2016. január 6., szerda

Havazás


A kertben állva egy szál pulóverben azt veszem észre, hogy nem fázok. Pedig a hőmérséklet még a nulla fokot sem üti meg, én mégis jól érzem magam.

Az ablakból néztem a havazást, ami egy pillanat alatt fordult enyhéből erősbe, és nem tudtam tovább bent maradni. Van valami varázslatos a hóesésben. Ez a csoda annyira magával ragadott, hogy még a hideget sem éreztem.
Felnéztem az égre, éreztem, ahogy a pelyhek az arcomra érve azonnal elolvadnak, és széles mosolyra húzódott a szám. A szívem repesett, a lelkem pedig szabadnak érezte magát.

Csak forogtam kitárt karokkal, és élveztem, ahogy a könnyű hópelyhek laza réteget alkotnak a hajamon és a ruhámon. Egyre jobban esett.
Egyszeriben magával ragadott egy furcsa érzés, amit már rég elfeledtem, amit csak egy gyerek érezhet át teljes valójában.

Magával ragadott a lelkesedés, és előbújt belőlem a kisgyermek. 
Szaladtam egy kört az udvaron, beleírtam a nevem a hóba mit sem törődtem azzal, hogy a csizmám csúszkál, és lefagy a kezem.


Újra az ég felé fordítottam az arcom, és kidugtam a nyelvem. Éreztem, ahogy a kis hideg hópelyhek a nyelvemhez érnek, és kellemesen megborzongtam. Aztán már nem volt elég az, hogy tétlenül várjam őket, inkább megpróbáltam a legnagyobb pelyheket elkapni. Úgy belelendültem, hogy csak percekkel később eszméltem fel, és néztem körül, hogy nem lát-e valaki. Mert ha ennek valaki szemtanúja volt, bizton fogja állítani, hogy nem vagyok teljesen normális.

Aztán megvontam a vállam: NEM ÉRDEKEL! 

Ha valaki hülyének néz, miközben a gyermeki énemmel együtt élvezem az életem, szórakozom, és a pillanatnak élek, akkor ki is jár rosszabbul?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése