2015. december 12., szombat

Összedöl a világ

Mi történik akkor, amikor elveszted a legfontosabb dolgot az életedben? Egyszeriben minden összedől. Azt kérdezgeted magadtól, hogy miért veled történik mindez, hogy mivel érdemelted ki ezt, és folyamatosan azt hangoztatod, hogy ezt nem tudod elhinni.
Mintha egy szörnyű álom lenne, amiből fel akarsz ébredni, de nem lehet, mert ez nem egy álom... A valóságban vagy, és el kell viselned a fájdalmat.
Azt érzed mintha kitépték volna a lelked, a szíved, és csak egy űr maradt utána. Ez az űr... nem tudod megmagyarázni milyen érzés, csak azt tudod, hogy rettenetesen fáj.
Legszívesebben már a falat is lekaparnád, hogy egy pillanatig ne érezd az ürességet, amit a szeretett elvesztése okozott.


Még rosszabb, ha tudod, hogy ő volt az egyetlen jó dolog az életedben, az, aki ragyogásra késztetett, valaki, aki vigyázott rád és óvott mindentől.
Úgy érzed, hogy menten összeroppansz, és akármit csinálsz egyszerűen nem enyhül.
Próbálsz ide kapni, vagy amoda, de semmi nem nyugtat meg.
Milyen érzés?
Kétségbeejtő.
Tragikus.
Fájdalmas.
Nyomasztó.
Félelmetes...
A legrosszabb az egészben, hogy nem tudod hogy lábalj ki. Egyszer úgy érzed, hogy minden rendben lesz, máskor pedig maguk alá temetnek a kétségek. Tudod, hogy el kellene hessegetni őket, de képtelen vagy rá, mert érzed, hogy igazuk van.
Eszedbe jut az is, hogy mi lesz most veled. Nem eszel, nem iszol, nem alszol, és konkrétan semmi erőd. Nem érdekel más, csak ő, hogy visszakapd, és csak azt látod magad előtt, ahogy hátat fordít neked. Már nem csak a lelked fáj, hanem a tested is. A gyomrod semmit nem képes bevenni, ha megteszi rögtön ki is jön. Az izmaid már fájnak a sok sírástól, ami amúgy azért nonszensz, mert már könny se folyik a szemedből, annyit sírtál.
Aggódsz, félsz, hogy elveszted így önmagad, hogy kárt teszel magadban, de nem tudsz felülemelkedni az érzésen. Nem tudod eltemetni, de megélni sem.
Egyetlen ember nyújthatna vigaszt, egyetlen ember állíthatná meg a fájdalmat és a szenvedést, de ő nem akar rólad tudomást venni. Nem érdeklődik irántad, nem kérdez meg, hogy jól vagy-e. Nem kérdez semmit.
Ez is fáj. Borzasztóan fáj neked, de nem mondhatod el neki, mert megígérted, hogy hagysz neki időt. Pedig érzed, hogy ha ez így folytatódik napokon belül felborulsz valahol, mert a tested nem jut elegendő energiához. Érzed, ahogy az izmaid egyre nehezebben engedelmeskednek, és amikor felállsz rögtön vissza is kell ülnöd, mert a lábad nem tart meg.
Enned kell! Ez jár a fejedben, de akkor indul elölről az ördögi kör. Eszel, kijön... fáj a gyomrod, próbálsz enni, de nem megy. Minden visszajön. Iszol, fáj... nem iszol..fáj... Az ideg, a bánat, mind ráment.
Ugyanakkor őt sem tudod kiverni a fejedből. Hiába bánt, hiába kárhoztat, csak azon aggódsz, hogy vele mi van. Hogy vajon ő mit csinál, hogy van, mit él át. Hiányzom neki? Aggódik vajon értem? Vagy a hat év, ami eltelt együtt, egy semmi volt? Nem jelentett neki semmit? Ennyire nem érdeklem, hogy képtelen egy üzenetet írni? Képtelen megkérdezni, hogy jól vagyok-e? Hogy lehet, hogy az az ember, aki néhány hete még a szemedbe mondta, hogy szeret, most egyszerűen tudomást sem vesz rólad?
És akkor ugyanoda jutsz vissza: Miért történik ez? Mikor lesz vége a fájdalomnak? Mikor keres?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése