2015. november 26., csütörtök

M&M: Valaki más


Már hajnal volt, amikor kezdtem kimerülten érezni magamat. Miranda még mindig pörgött, de én már hulla voltam, és haza akartam menni.
El is indultam, hogy szóljak neki, de annyira boldognak tűnt, és olyan jól szórakozott, hogy inkább nem zaklattam. Felsóhajtottam, és megpróbáltam átpréselni magamat a tömegen, hogy kijussak az udvarra. A nappaliból kivezető boltíven sikeresen átjutottam, de ott beszorultam a sok ember közé, és nem tudtam mozdulni.
Hirtelen valaki meglökött hátulról, én pedig nekiestem egy srácnak.
- Ó, ne haragudj! - mentegetőztem, főként azért, mert két tenyeremet kénytelen voltam nekitámasztani a mellkasának, hogy ne essek arccal előre.
- Miért haragudnék? - mosolya szélesre szaladt, és letette a kezében lévő poharat.
Elvettem a kezem, és körbenéztem, hogy merre tudnék kijutni, de mindenhol emberek voltak, és elzártak a külvilágtól.
- Nem figyelsz. - szólt hozzám újra a... férfi. Ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy idősebb, mint mi vagyunk. Maximum huszonötre saccoltam volna.
- Mondtál valamit? - kérdeztem vissza, mert tényleg nem figyeltem. Csak a kiúttal foglalkoztam.
Mielőtt megszólalhatott volna őt is meglökték hátulról, és nekem esett. Tenyerével megtámaszkodott a fejem mellett a falnál, majd szúrós pillantást lövellt a csávó felé, aki meglökte.
- Ne haragudj! - most rajta volt a sajnálkozás sora.
- Semmi gond! - felnéztem hatalmas kék szemeibe, de hiba volt. Az illata megcsapta az orrom, szemei magával ragadtak, és nem bírtam mozdulni. Ott álltam szerencsétlenül a falnak préselődve, és úgy éreztem egyre kevesebb a levegő körülöttem.
- Végre megvagy! - váratlanul Miranda toppant mellém, és rögtön a homlokáig is szaladt a szemöldöke - Ööö, szóval, ha megfelel, esetleg...
- Menjünk haza? - kérdeztem elfúló hangon, mert minden levegő kiszorult a tüdőmből.
- Igen! - mosolygott cinikusan.
- Örültem! - a férfi szája féloldalas mosolyra húzódott, amitől leállt a szívem.
- Én is. - feleltem, aztán olyan gyorsan elszeleltem, hogy porzott utánam az út. Szerencsére Miranda könnyen utat tudott törni a tömegben, és hamar kijutottunk. Nekem ez nem sikerült volna.
- Mi volt ez? - kérdezte vidáman.
- Semmi! - vágtam rá rögtön - Csak meglökték és...
- Aha, hogyne. - összefonta karját a mellkasa előtt - Na, intéztem fuvart.
- Hogyan?
- Összefutottam egy egyetemista sráccal, aki már a másoddiplomáját csinálja. Az unokatesóját hozta el és itt ragadt. A lányt időközben hazavitte egy csávó, így neki már nem volt dolga. Beszélgettünk és felajánlotta, hogy szívesen hazafuvaroz, ugyanis nem ivott. - magyarázta.
- Csak így? Szívesen hazafuvaroz? De nem is ismer!
- És? Hazajutunk az a lényeg!
- Ezt most komolyan mondod? - hitetlenkedve meredtem rá - Beszédbe elegyedtél egy sráccal csak úgy és még haza is fuvaroz? Ezt nem tudom elhinni!
- Miért? - vonta fel a szemöldökét.
- Azért mert te nem szoktál ilyen nyitott lenni az emberekre, mi ütött beléd? - kérdeztem meglepetten, mert az a viselkedés, amit ma tanúsított, nem rá vallott - Te nem vagy ilyen. Nem könyörögsz, hogy bulizzunk, és nem kocsikázol idegen hapsikkal.
- Csak... - kezdte, de nem találta a szavakat - Tudod meguntam az eddig életemet. Nem a szürkeséggel van a baj, vagy hogy rajtad kívül senkivel nem vagyok jóban, hanem azzal, hogy nincs életem. Nincs izgalom, sőt konkrétan semmi. - erős kifakadásából éreztem, hogy van valami, amit eddig nem mondott el nekem.
- Mi történt?
- Igazából semmi, de tényleg, csak... gondolkodtam. Annyi sikeres ember van, aki már a húszas évei elején híres, én meg nem tartok sehol.
Tudom miről beszélt. Miranda sokat lovagolt ezen a témán, de meg tudtam őt érteni. Én is így voltam ezzel. Még az egyetemet sem végeztük el, de már nagyra törő álmokat kergettünk.
- De ezzel nincs gond. Akik ilyen korukra befutnak valamivel, azoknak volt egy ugródeszkájuk, ami segítette őket. Ez lehet a pénz, de lehet a zsigeri tehetség is. Sajnos egyik sem adatik meg mindenkinek. Viszont én még mindig azt vallom, hogy sokkal jobban fogod értékelni a sikeredet, ha tényleg küzdesz érte. Hisz minél több időt vársz valamire, annál nagyobb a boldogság, és annál jobban fogod értékelni.
Lehet, hogy közhelyesen hangzott, de én tényleg hittem ebben, főleg mivel a saját tapasztalataimra építhettem. Ez így van még a legapróbb dolgokkal is. Minél tovább vársz, minél több időt vágyakozol, annál nagyobb lesz a boldogságod, amikor végre megszerzel valamit. Lehet ez egy fiú, egy könyv, vagy akár az életed beteljesülése is.
- Igazad van. - mondta rövid habozás után - Tudom, hogy igazad van, de akkor is nehéz ebbe beletörődni.
- Persze, hogy az. De semmivel nem vagyunk elkésve. - biztattam - Ó, úgy látom jön a hapsid. - kaptam a fejem egy fekete terepjáró felé, ami sárga fényszóróival végigpásztázta az utat, majd lelassított mellettünk.
- Nem a hapsim. - morogta mellettem Miranda - És már nem is olyan jó ötlet. - fonta össze a karját.
- Mert úgy viselkedtél, mintha nem te lennél. - okítottam, hogy tanuljon az esetből - De ettől függetlenül hazamegyünk vele. - kuncogtam.
Az ablak lehúzódott, és egy helyes arc tűnt fel mögötte. Frissen vágott, sötét haja és erős arccsontja volt. A szája sarkában mosoly bujkált és plusz pont, hogy inget viselt.
- Ez igen. - motyogtam elismerően, mire Miranda az oldalamba könyökölt. Nevetve követtem a kocsiig.
- Gyertek! - intett a srác jókedvűen, mi pedig beszálltunk. Útközben Miranda már sokkal visszafogottabb volt, és alig beszélgetett szegény fiúval, aki viszont kitartóan bombázta kérdésekkel. Kiderült, hogy Aaron-nek hívják, és a város ellenkező végén lakik. Egy egyetemre járunk, de ő mellette már dolgozik is. Mindössze két évvel idősebb, mint mi, és ahogy elnéztem szemet vetett a barátnőmre. 
Mikor kitett minket Mirandánál, meg is osztottam vele ezt a véleményem, de ő csak legyintett, és morgott valamit az orra alatt arról, hogy minden pasi egy disznó. Nagyot nevettem ezen, pedig nem állt távol az igazsághoz. Ha nem is mindegyik, de a többségük szóra sem érdemes.
Mire felértünk Miranda szobájába, ő még mindig a sofőrünkkel volt elfoglalva. Láttam rajta, hogy bejön neki a sármos pofi, de túl magasra tette a lécet, és mire pizsamába bújt, már nem is érdekelte annyira a dolog.
- Én egy úriembert akarok magam mellé, nem egy tudatlan, kanos majmot. - mondta, mikor rákérdeztem, hogy miért nem ad a srácnak egy esélyt. Ezen megint nevetnem kellett, de azért az orra alá dörgöltem, hogy még csak nem is ismeri!
- Nem baj! - vágott vissza, és odaállt az egész alakos tükör elé, amelynek a két széle végig volt rakva Tom Hiddleston nyomtatott képeivel. - Nekem ilyen férfi kell. - mutatott rá az egyik képre, ahol  színész éppen egy ezer wattos mosolyt villant.
Mosolyogva ráztam a fejem, mert tudtam, hogy mennyire odavan a színészért. Az este további részében már nem akart hallani a fiúról, aki hazafuvarozott minket. Beletörődtem, hogy nem tudom felnyitni a szemét. Mindezek ellenére Miranda véleménye az estéről pozitív volt, bár a pörgése egy kicsit alábbhagyott. Rájött, hogy nem az a bulis fajta, és valószínűleg nem fog a jövőben sem minden hétvégén kirúgni a hámból, de azt elismerte, hogy jó néha kiengedni a gőzt.
- Persze, hogy jó. - csaptam össze a kezemet - És csinálhatnánk több programot a jövőben. Nem pont bulira gondoltam - tettem hozzá rögtön, mikor rám emelte ijedt szemeit - és még csak nem is más emberekkel, akiket amúgy sem csípünk.
- Rendben. - egyezett bele vonakodva - De figyelmeztess, mielőtt belerángatsz valamibe.
- Oké! - ígértem, de nem tudtam megtartani. De azt az ötletet muszáj volt meglepetésként tálalnom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése