2015. november 14., szombat

M&M: A buli


Ültem a fotelben a szobám magányában, és a legújabb vett regényemet olvastam. Teljesen belefeledkeztem a történetbe, és mire feleszméltem már el is ment a délelőtt. Úgy gondoltam, hogy ha eddig sem csináltam semmit, már teljesen mindegy. Boldogan visszamerültem hát a történetbe, és élveztem, hogy végre egy másik világba kalandozhatok, hogy valaki más lehetek.
Hirtelen megszólalt a telefon, és könyörtelenül csörgött, amíg fel nem vettem.
- Igen? - szóltam bele unottan.
- Mi ez a hangsúly? Így kell felvenni nekem a telefont? - kérdezte sértődötten Miranda a vonal túlsó végéről.
- Bocs, csak éppen félbeszakítottál valamit.
- Képzelem. - szinte láttam magam előtt, ahogy a szemét forgatja.
- Éppen egy gyönyörű valkűr voltam, akit egy dögös démon akart meghódítani.
- Hát akkor itt az ideje, hogy ledobd a valkűr szerkót és átgyere!
- Oké! - tudtam, hogy nincs választásom, így beleegyeztem. Reméltem, hogy Mirandának nincsenek nagyszabású tervei mára, mert semmi kedvem nem volt egy szófosó lányoktól hemzsegő csajbulihoz, vagy egy mozis élményhez. Még a múltkori és mélyen beleégett a tudatomba. Olyan kemény horrort nézetett meg velem, hogy azt hittem magam alá csinálok! Ő persze el volt ájulva, mert a kedvenc színésze játszott benne, és csak ez számított. Én meg nem mertem éjszaka kimenni pisilni.
Feltápászkodtam a fotelból, és belenéztem a szobámban álló tükörbe. 
- Ez borzalmas. - motyogtam magam elé, és még az orrom is fintorra húzódott. Nyögve a gardróbomhoz sétáltam, ami a fürdő mellett nyílt. Beléptem a kis helyiségbe, és körbejártattam a pillantásom. Megannyi gyönyörű, márkás ruha sorakozott odabent, de én mégis egy kényelmes rövidnadrág, és egy pántos póló mellett döntöttem. Felhúztam a sarumat és kontyba fogtam kócos hajam. Ma még arra sem volt erőm, hogy megfésülködjek. A sminkkel se voltam hajlandó bajlódni, így azt is megoldottam egy napszemüveggel. Zsebre dugtam a mobilom, felkaptam a kulcsom, és leszaladtam az emeletről.
- Mirandához mentem. - kiáltottam be anyának a nappaliba, aki éppen bele volt merülve egy jógagyakorlatba.
- Rendben kicsim! - kinyitotta fél szemét, és kedvesen rám mosolygott - Hazajössz még ma?
- Fogalmam sincs! - feleltem, és becsuktam magam mögött a bejárati ajtót.
Megnyomtam egy gombot a kulcsomon, mire a kis, kék autóm villogva üdvözölt. Beültem a volán mögé, és benyomtam a zenét. Kikanyarodtam a felhajtóról az útra, és meg sem álltam Mirandáék házáig. Kocsival mindössze tíz percre laktak tőlünk, de néha egy örökkévalóságnak éreztem. Szerencsére, amint megtehettem rögtön letettem a jogsit, így már egy éve, hogy van autóm, és még vezethetem is. Ez is egy külön élményt jelent. Nem kell többé vacakolni a busszal, figyelni a menetrendet, tökölni az átszállásokkal. Csak bepattanok és megyek.
Mikor befordultam az udvarukra az anyukája éppen a füvet locsolta. A házuk és az udvar is varázslatos volt. Az anyukája imádott az udvaron tevékenykedni. Szerette gondozni a virágokat, nyírni a bokrokat, de még a füvet is szívesen levágta. Persze legfőképp azért, mert Miranda apja nem volt túlzottan az a családapa, és keveset tartózkodott itthon. 
- Szia Kimberly! - köszöntem neki, amint kiszálltam a kocsiból.
- Szia Melanie! - köszönt vissza mosolyogva, és még integetett is. Felszaladtam a három fokos lépcsőn, és benyitottam a kétszárnyú ajtón. Annyit tartózkodtam itt mióta megismertem Mirandát, hogy szinte a második otthonom volt. A bejárat egy előszobába vitt, onnan balra az étkező, jobbra pedig a nappali volt. Az ajtóval szemben egy lépcső vezetett fel az emeletre, ahol balra volt Miranda részlege, jobbra pedig a szüleié. Felrobogtam a puha szőnyeggel borított fokokon, és bekopogtam Miranda ajtaján.
- Komolyan kopogsz? - kérdezte meglepetten, amint kinyitotta. 
- Az ajtód mindig nyitva van. Gondoltam okkal zártad be. - besuhantam mellette, és levetettem magam az ágyra.
- Igen okkal, de nem téged akartalak kizárni.
- Helyes! - nevettem - Nos, mi olyan fontos.
- Most hívott Laura. Buli lesz náluk este. Előtte meg elmehetnénk vásárolni.
Éreztem a vesztemet.
- Ó, ne!
- Ne siránkozz itt nekem. Muszáj végre kimozdulnod. A múlt héten is csak otthon gubbasztottál. - korholt Miranda.
- De ezek a bulik, annyira...
- Nem! - csitított el egy kézmozdulattal - Nem akarok kifogásokat! Elmegyünk abba a buliba! Tudom, hogy nem rajongsz értük, de fel kell pezsdíteni a társasági életünket.
- De nekem jó így, ahogy van!
- Kétlem!
Megfogta a karom, és felrántott az ágyról. Tudtam, hogy felesleges ellenkeznem, akkor is el fog vonszolni magával. 
A bevásárlást szerencsére sikerült gyorsan lerendeznünk. Én vettem magamnak egy sima fekete, testhez álló ruhát, meg egy fekete, telitalpú szandált. Miranda pedig egy sötétkék fodros ruha mellett döntött, fekete tűsarkúval.
Néhány óra múlva, lefürödve, és felöltözve álltam Miranda fésülködőasztalával szemben, és a hajával babráltam. Nehéz dolgom volt, mert a hosszú, vörös hajzuhatag, amivel csodát kellett tennem, erősen ellenállt. Végül fogtam a hajsütővasat, és szép loknikat varázsoltam a kusza fürtökből. A sminket mindig maga intézte, így arra nem volt gondom. Míg kimázolta magát, kivasaltam a hajamat, és felraktam egy leheletnyi szempillaspirált, és vörös rúzst. Nem szerettem túlzásba vinni a sminket, olyan érzést keltett bennem, mintha nem önmagam lennék, csak egy álarc. Így általában csak szempillaspirált használtam.
A gimiben talán én voltam az egyetlen, aki így gondolkodott, de nem hatott meg különösebben. Nem érdekelt ki mit gondol, és soha nem is fog. Ezért jöttünk ki olyan jól egymással, én meg Miranda. Ő is határozottan tett mások véleményére. Ezt persze ő gyakran ki is nyilvánította. Én csak akkor, ha felhúztak.
- Jók vagyunk! - lépett oda mellém az álló tükörhöz, hogy megnézze magát. Hosszú loknijai nagyon hatásosak voltak, és az én hát közepéig érő, barna hajam is kecsesen követte a testem vonalát.
- Fénykép! - kurjantott Miranda.
Már megszokhattam volna ezt a rítust, de néha még mindig képes volt meglepni. Állandóan fényképezkedni kellett, és minden képet előhívatott, amit egy albumban gyűjtött dátumokkal, felcímkézve.
Úgy lerohant a lépcsőn az anyja után kiáltozva, hogy alig értem utol. Kimberly akkor már a nappaliban pihent, és  kedvenc sorozatát nézte a nagyképernyős tv-ben.
- Csinálnál egy képet? - kérdezte Miranda mosolyogva, mire az édesanyja rögtön felugrott, és átvette a gépet.
- Póz és mosoly! - kiáltotta, és elkapott pár jó pillanatot.
Miranda izgatottan ugrált, és alig várta, hogy elinduljunk végre.
- Elvigyelek titeket? - kérdezte Kimberly.
- Igen! Köszi anyu! - Miranda az anyja nyakába ugrott, és egy puszit nyomott az arcára.
Mire bekanyarodtunk abba az utcába, ahol Laura lakott, már tíz óra rég elmúlt. Nem is volt már parkolóhely, a zene üvöltött és az udvaron emberek beszélgettek.
- Jó szórakozást! - köszönt el tőlünk Kimberly, majd elhajtott.
Megigazítottam a ruhámat, és végignéztem a harisnyámon. Miranda megigazította a haját, és elindultunk a ház felé. Az udvaron állók rögtön felfigyelte ránk, és üdvözöltek minket. Voltak, akik rögtön össze is súgtak a hátunk mögött, de csak egy szánalmas pillantásra méltattam őket. Beléptünk az ajtón, és rögtön magával ragadott a bömbölő zene, meg a vonagló testek áradata.
- Biztos ezt akarod? - kérdeztem Mirandát, mert a mai zsongása ellenére, ő sem volt egy nagy bulis csaj.
- Persze! Meguntam a zárt szobát. Ideje, hogy élvezzük egy kicsit az életünk! - kacsintott, és átverekedte magát a tömegen.
A konyhába érve töltöttünk magunkat egy whisky-t tisztán, és rögtön le is húztuk.
- De utálom. - hörögte Miranda, mert az ital végigégette a torkát.
- Akkor miért iszol? - kérdeztem, és elhúztam a szám ,mert így elsőre nekem is rosszul esett az alkohol.
- Mert jól akarom magam érezni. Te mondod mindig, hogy a csodák a komfortzónán túl történnek, szóval most ki akarok lépni a zónámból. - mosolygott.
- Igen, mondtam ilyesmit, de ez nem azt jelenti, hogy idd le magad az első adandó alkalommal, mikor buliba hívnak. - forgattam a szemem.
- Nem leszek elázva nyugi! Tudok vigyázni magamra!
- Sziasztok lányok! - köszönt oda nekünk Kevin - Csinos vagy ma Miranda! - fordult rögtön  a barátnőm felé. Elismerően bólintottam és a hüvelykujjamat mutattam Kevin háta mögött. Miranda csak mosolygott.
- Meglep, hogy itt látlak, de örülök neked! Nincs kedved táncolni? - kérdezte a fiú csábos mosollyal. Miranda viszonozta is, de végül könnyedén lepattintotta.
- Nem boccs! - húzta el a szavakat - Most inkább a barátnőmmel táncolnék. - majd magával rántva elhúztunk onnan, hátrahagyva a döbbent Kevint.
- Miért utasítottad vissza? - kérdeztem értetlenül.
- Mert ugyanolyan, mint a többi! - felelte egyszerűen.
Benyomakodtunk a nappali közepére, ahonnan a zene szólt. Testek lökődtek nekünk, de nem foglalkoztunk vele. Átadtuk magunkat a zenének. Élveztem, ahogy a fülembe bömböl, és magával ragad. A testem magától mozgott a ritmusra. Ugráltam, a hajamat dobáltam, és olyan energiát éreztem, amit korábban soha. Miranda elkapta a kezemet, és együtt pörögtünk tovább. Amikor olyan szám következett, amit ismertünk egymásnak üvöltve énekeltük, és ez felszabadító érzés volt. Ezen az estén minden megváltozott. Sikerült végre kiadnom magamból azt a feszültséget, amit a közelgő pályaválasztás jelentett, és ez jó érzéssel töltött el.
 Mirandának igaza volt. Szükségünk van a társasági életre...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése