2015. július 20., hétfő

Önismereti szösszenet

Úgy döntött, hogy mennie kell. Nem tudta, hogy hova, azt sem, hogy mi lesz vele ezután. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy elinduljon valamerre.  Az idő borús volt és úgy tűnt esni is fog. Nem bánta. Felvette a csizmáját és a kabátját is. Elindult. Szeretett volna egy kicsit kiszakadni az eddig életéből. Sok olyan dolog történt, amit már rég visszacsinált volna.

Nem egyszerűen rossz döntéseket hozott, hanem szörnyűeket. De a legrosszabb mégis az volt, hogy nem egyedül tette. Valaki belemászott a fejébe, manipulálta és olyan cselekedetekre sarkallta, amiket nem akart megtenni. Sok idő. Rengeteg idő telt el, mire rájött az igazságra.

A beismerés fájdalmas volt. A fejét fogta és zokogott. Embereket bántott meg valaki olyan hatására, akiről úgy gondolta hogy ismeri és a boldogságát akarja. De nem. Nem azt akarta. Az emlékek újra előhozták belőle a fájdalmas könnyeket.

Ezzel teltek a napjai már nagyon régóta. Sírva kelt és sírva feküdt. Sírva álmodott és sírva virrasztott. Felejteni próbált, de mintha az élet direkt kínozná, nem engedte. Valójában így is volt. Direkt kínozta. A végén már ő is úgy látta, mint az élet. Talán soha többet nem lesz boldog, mert meg sem érdemli. Miért is érdemelné? Rosszat tett.

Hitt benne, hogy az idő erős köteléket kovácsol. Hogy mindenki olyan jószándékú, empatikus és kedves, mint amilyen ő. Hitte, hogy ő jobban ismeri bárkinél. Hitt benne. Hitt a szavának. Hitt az akaratának. Túl sokáig hitte...

Mára már teljesen biztos abban, hogy nem érdemli a boldogságot. Megbántotta Azt, Aki a legfontosabb neki. Megbántotta az Életét, megbántotta a Jövőjét, megbántotta a Múltját, s Jelenét. Az Egyetlen Élő Embert, Aki mindvégig mellette volt. Aki valójában ismerte, Aki valójában bízott benne és Aki hitte, hogy nincs szentebb lélek nála a földön. De becsapta annak a hatására, aki elvette a gondolatait, kitaszította a saját akaratát, elvette a lelkét és... tönkretette az életét.

Az eső szemerkélni kezd. Csak sétál előre, de szinte azt sem tudja mit tesz. Fáj. Nagyon fáj. De tudja, hogy nem érdemel mást a fájdalmon kívül. Nem érdemel semmit. Egész életében úgy gondolta, hogy tudja milyen a világ, ismeri az embereket és ismeri önmagát is. De nem. Nem hogy a világot nem ismerte, de akit önmagának tudott az csak egy árny volt. Egy alaktalan forma. Egy deformálódott személyiség, amit megalkottak és aminek nincs saját akarata. És nem is volt.

Döntött. Eldöntötte, hogy soha többé nem fog senkire hagyatkozni. Nem figyel másokra, nem figyel a szavakra, sem a véleményekre, csakis Őrá. Mert Ő megbocsájtott. Megtette, pedig nem ez lett volna a helyes. Így elhatározta, hogy az életét Neki szenteli. Boldoggá fogja tenni és nem okoz több fájdalmat. Megjelent az arca a szeme előtt és önkéntelenül mosolyodott el. Igen, Ő az. Ő, akiért a világot is képes lenne meghódítani. Akiért a csillagokat is lehozná és még a holdat is legurítani. Akiért bármit megtenne... A fájdalom hullámai alábbhagytak. Az Ő arca megnyugtatta a kavargó érzelmeket. Nagyot sóhajtott. A szívére tette a kezét és sétált tovább az esőben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése